A szombathelyi születésű Pados Gábort sokan ismerik a városban mint az Írókéz-papírboltok egykori tulajdonosát, de országos ismertségét galériájának és egyedülálló kortárs magyar képzőművészeti gyűjteményének köszönheti. Szombathelyi házának konyhájában ültünk le egy kávéra és egy beszélgetésre.
Mióta laktok itt?
Pontosan húsz éve. Hogy én magam mennyit lakom itt, az más kérdés, merthogy hétfőtől péntekig Budapesten dolgozom.
Mennyire tartod még szombathelyinek magad?
Ez most provokatív kérdés?
Részben igen.
Maradjunk annyiban, hogy sok minden köt ide. A családom, a szüleim, a barátaim és az identitásom egy része is természetesen. Fontos volt mindig számomra, hogy szombathelyi vagyok és fontos számomra ez a város is.
Körülöttünk tele vannak képekkel a falak. A gyűjteményed egy részét itt tartod?
Néhány ezrelékét, de sokszor cserélgetem őket. Itt a konyhában most főleg a hatvanas-hetvenes évekbeli művek vannak, például Lantos Ferenc, Bak Imre, Halász Károly. Ha bejöttök a nappaliba, ott többek között Erdély Miklóst, Hencze Tamást, Nádler Istvánt, Ficzek Ferencet és Maurer Dórát láthattok. Ez utóbbinak éppen most van önálló kiállítása Londonban a Tate Modernben. De itt van a feleségem kerámia-gyűjteményének egy része is: ő a hatvanas-hetvenes évek modernista kerámia alkotásait gyűjti.
Többször beválasztottak a magyar kultúra legbefolyásosabb személyiségei közé. Ugyanakkor a közelmúltban több olyan interjút is olvastam képzőművészeti folyóiratokban, ahol kritikák fogalmazódtak veled, illetve a galériáddal kapcsolatban.
Szinte minden sikeres embert kritizálnak. De konkrétan mire gondolsz?
Kutatóműhelyt üzemeltettek, magángalériásként befolyásolod az egész magyar kánont.
Mindenki, aki dolgozik, jelen van a szakmában, az a működésével hatással van másokra és értelemszerűen hatása van azokra is, akiknek más a véleménye. Ha ezt egyesek úgy ítélik meg, hogy az acb Galéria vagy az én személyem kánonformáló hatású, akkor én ezt dicséretnek veszem inkább.
De nem tudom, hogy ezek a szűk szakmai térben játszódó anomáliák mennyire érdeklik az olvasókat. Maradjunk annyiban, hogy van hazai és nemzetközi kánon a képzőművészetben. Mindkettő nagyon fontos a számomra, de a nemzetközi kánon értékítélete számomra érdekmentesebbnek tűnik, mint a hazai kánon egy része. De mindenki nyugodjon meg, ezt a jövő vagy nevezzük művészettörténetnek, majd úgyis helyére fogja tenni.
Egy biztos: a rendszerváltozás utáni két évtizedben bizonyos érdekcsoportok eltulajdonították a kánonképzés jogát, és ezt a saját karrierjük építésére használták. Ennek többek között az lett a következménye, hogy - ellentétben más exszocialista országokkal - a magyar kortárs képzőművészet lokális maradt és nem tudott nemzetközi áttörést elérni. Ebben az utóbbi években elkezdődött egy fejlődés és ebben nagy szerepet játszik néhány kereskedelmi galéria, köztük az acb is. Ez nem mindenkinek tetszik.
Amikor annak idején elkezdted a gyűjtést, csupán a baráti kötődések motiváltak, vagy már akkor voltak üzleti megfontolásaid?
Semmilyen tudatosság nem volt bennem azon kívül, hogy mindig erős volt bennem a művészet szeretete. Fiatalabb éveimben az irodalom és a zene szinte mindennél fontosabb volt a számomra. A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején aztán elkezdtem üzletelni és volt is szépen pénzem, persze az akkori viszonyokhoz képest.
Viszont képzőművész barátaimnak mindig anyagi gondjaik voltak és sokszor kölcsönkértek a problémáik enyhítésére, így kitaláltuk, hogy alkotásokban fizetik vissza a kölcsönöket. Ez mindenkinek jó volt. Az irodáimba és lakásom falára egyre több festmény került. A képeket egyébként sokáig közösen tulajdonoltuk Pajor Zsolttal, akivel később az Írókéz-boltokat csináltuk.
Volt olyan pont, amikor érezted, hogy ez már több mint barátokat segítő hobbi?
A kilencvenes évek végére már olyan sok műtárgyunk lett, hogy a tárolásuk is gondot okozott, és éreztem, hogy valamit kell kezdeni a gyűjteménnyel. Megismerkedtem Szoboszlai János művészettörténésszel, aki akkor a Dunaújvárosi Kortárs Intézetnek volt az igazgatója. Ő eljött és megnézte a műveket.
Aztán készült egy katalógus az Irokéz-gyűjteményről és 2001-ben a Thököly utcai galériában kiállítás nyílt belőle, amelyet Fabényi Júlia és Szentjóby Tamás beszédeivel nyitottunk meg. Fabényi Juli ekkor már a Műcsarnok igazgatója volt, ahova meghívta a kiállítást. Én innen számolom az áttörést és tartom magam gyűjtőnek, merthogy megváltozott a műtárgyakhoz és a műtárgypiachoz való viszonyom.
2003-ban Szoboszlaival elindítottuk az acb Galériát, később pedig mind a galériából, mind az Irokéz-gyűjteményből kivásároltam a többi tulajdonost. Így most mindkettő teljesen az enyém.
Tiéd a legnagyobb kortárs gyűjtemény Magyarországon?
Nem jó a kérdés. Még egy gombfoci-gyűjteménynél is világos, hogy egy 1962-es FTC értékesebb, mint egy 2014-es Diósgyőr; és a képzőművészetben ez még bonyolultabb. Ha kihagyjuk a minőséget és csak a mennyiségre koncentrálunk, akkor sem tiszta a képlet, mert sok gyűjtő titkolja gyűjteménye nagyságát.
Az Irokéz mindenképpen az egyik legjelentősebb kortárs magyar gyűjtemény, amely 2008-ban önálló nagykiállítást kapott a Magyar Nemzeti Galériában, aminek művészettörténeti súlya is volt és talán van is, de lehet, hogy erről másokat kéne inkább kérdezned. Mindenesetre egy olyan keresztmetszet a hatvanas évek közepétől kezdődő időszaktól a napjainkig, ami bizonyos szempontból páratlan.
És hol van most a gyűjtemény?
Egy jelentős része itt Szombathelyen, de vannak képek Budapesten és Veszprémben a Dubniczay-palotában is, ahol 250 mű kapott helyet 1200 négyzetméteren: a tárlat az Európa Kulturális Fővárosa programok része lesz reményeim szerint.
Ha azt mondom, hogy Vas megyei képzőművészet, mely nevek ugranak be?
Elsőként Derkovits Gyula, akinek az életművével mindenképpen komolyan kellene foglalkozni. El tudnék képzelni akár egy külön múzeumot mondjuk a Domus-épület tömbjében, ami több kérdésre is választ adna. Generációk nőnek fel a szomszédban, akik nem tudják, kiről van elnevezve a lakótelepük és az iskolájuk. A második körben saját generációm jut eszembe, akikkel annak idején elkezdtem foglalkozni: Szarka Péter, Farkas Gábor és Szily István.
Milyen a viszonyod Szombathelyhez? Azért kérdezem, mert itt ülünk a Nádlerek és a Maurer Dórák között, közben a magyar kortárs képzőművészet számára épült Képtár örül, ha néhány százezer forintos adományt kap az államtól.
Először is a Képtár műtárgyvásárlásra pályázhat az NKA-hoz, az onnan kapott - egyébként minimális - támogatással bővítheti a gyűjteményét. Ezzel ma Magyarországon minden kortárs intézmény hasonlóan jár el. A Képtár felújítása ugyancsak állami segítséggel valósul meg.
Ugyanakkor nagyon vegyesek a város és az Irokéz Galéria/Irokéz Gyűjtemény viszonyával kapcsolatos érzéseim. Három évtizede foglalkozom képzőművészettel, és volt kb. egy évtized, amikor évente nyolc kiállítást szerveztünk a Thököly utcai galériában. A baloldali városvezetéstől kaptam ehhez némi támogatást, ami a ráköltött pénz 10-15 százalékát jelentette.
De hittem benne, hogy jó az, amit csinálunk, és ezt a visszajelzések is megerősítették: a megnyitókon annyian voltak, mint a fővárosi kiállításokon, ami fantasztikus eredmény egy 80 ezres városban. Tehetségkutatást indítottunk, kiállítási lehetőséget biztosítva gyerekek, fiatalok számára. Aztán elkezdtek akadozni a fogaskerekek és a támogatás 2011-ben meg is szűnt. Bizonyára valamiféle balliberális fészeknek gondolták a galériát, én meg úgy döntöttem, ezt így nem folytatom tovább.
Később aztán volt egy próbálkozás, hogy rendezzük a város és az Irokéz Gyűjtemény viszonyát, szóba került a huszárlaktanya főépülete, de ebből csak annyi lett, hogy az anyag raktározása egy időre megoldódott. Aztán onnan is menni kellett, és ekkor megkerestem Molnár Miklós és Koczka Tibor alpolgármestereket, és végső elkeseredésemben mondtam: ha nem segít a város, akkor az egész gyűjteményt elviszem Budapestre.
Így jött a mai félmegoldás: a Képtárban kaptam egy raktárhelyiséget, és ezért évente két-három kiállítást kell produkálnom az épület aljában. Maradjunk annyiban, hogy ez nem a legmegfelelőbb hely, és újabb bonyodalmat hoz a Képtár felújítása, ami éppen most zajlik.
Igen, mert szó van egy második ütemről és egy kávéházról, ami egyedül az említett alagsori helyiségben tud megvalósulni. Akkor megint költöznöd kell.
Erre rákérdeztem Csapláros Andreánál, és azt a választ kaptam, hogy szó nincs arról, hogy az Irokéz-anyagnak mennie kellene a Képtárból, a kávéház az Irokéz Galéria helyén csak egy félreértés volt. Ha mégis így lesz valami miatt, akkor én már csak Budapestre költöztetem a gyűjteményt, hiszen ott vannak raktáraim, ahol biztonságosan el tudom helyezni.
De abban bízom, hogy a helyi döntéshozók felismerik, hogy mi az az Irokéz Gyűjtemény és mi is ennek a fontossága a város számára. A gyűjtemény az én tulajdonom, de nem a személyes ügyem. És ezt is sokan félreértik. Az előző városvezetés például felajánlott egy ingatlant, hogy béreljem ki, és akkor tudok kiállításokat rendezni, amit a nagyközönség megnézhet.
Nekem nem a hobbim vagy a fura hóbortom a kiállítások rendezése; a galériák, intézmények működése ugyanúgy pénzbe kerül, mint a sportlétesítmények működtetése; még ha kevesebbe is. Én az acb Galériával Budapesten és a nagyvilágban bőven megélem a munkával járó sikert vagy a kiállítások építése iránti olthatatlan vágyamat. Egy non-profit kiállítóhely működtetése nem úri passzió, hanem egy kulturális feladat, a sikeres üzemeltetés pedig kemény munka.
Számodra mi lenne az ideális megoldás, figyelembe véve a lehetőségeket és az adottságokat.
Mik a lehetőségek és az adottságok?
Nem tudom.
Én sem. Nem pénzre vagy dicsőségre, csak megoldásra vágyom. És arra, hogy a szombathelyi városvezetés is rájöjjön arra, amire a veszprémi már rájött, mégpedig a kultúra fontosságára. A kultúrától lesz egy város igazán város. Ez közhely, de hangozzon el minél többször. Nagy problémának tartom a magyar kishitűséget, azt, hogy csak kevesen akarják átlépni a saját korlátaikat. Mindez vonatkozik a magánemberekre és a közösségekre is.
A mostani városvezetést nem ismerem, ahogy a terveiket sem arra nézve, hogyan kerül vissza Szombathely a progresszív kulturális térképre, hogyan lesz fontos hely a régió, az ország, vagy akár a világ számára. Erre amúgy földrajzilag alkalmas és jó alapok is vannak. Van jó színház, van jó zenekar, van Jazz Fesztivál, Bartók Fesztivál. A képzőművészetre is vannak intézmények, amelyekben ott a potenciál.
Érkezik a Schrammel-gyűjtemény.
Több szempontból is egy érzékeny kérdés. Schrammel Imre művészete - fogalmazzunk úgy -, távol áll az én ízlésemtől. De ez nem annyira fontos. Lényegesebb, hogy megint a szakma vagy szakemberek megkérdezése nélkül születnek fontos döntések.
De onnan is megközelíthetjük, hogy van egy agonizáló, kivéreztetett, amúgy fantasztikus adottságokkal rendelkező Képtárunk, aminek értékeit nincs forrásunk rendesen bemutatni. A mostani felújítási munkálatok is csak az állagmegóvásról szólnak, és nem arról, hogy egy 21. századi intézménnyé alakítsák. Ehhez képest egy újabb kortárs múzeum létesül 280 millió forintért. És akkor mi lesz vele?
A működtetésre gondolsz?
Múzeumokat könnyebb építeni, de a működtetés mindennek az alfája az omegája. Ha nincs kitalálva a funkció, ha nincs mögötte hit - mint volt és van pl. a Weöres Sándor Színház mögött -, ha nincs mellette egy elhivatott szakember, aki tűzön-vízen pályára állítja, akkor az az intézmény örökre árva gyerek marad, aminek a fenntartási, működési gondjai frusztrációt és depressziót hoznak. Na, innentől kezdve elmaradnak a látogatók is, mert ez meglátszik egy intézményen.
Tőled is megkérdezem mint racionálisan gondolkodó magángaléria tulajdonostól: jó döntés volt egy közepes méretű megyeszékhelyre egy hatalmas kortárs múzeumot álmodni?
Igen, jó döntés volt. Gonda György annak idején nem volt saját korlátjainak a rabja, és nem az ő felelőssége, hogy itt tart az ügy, hanem azoké, akik az elmúlt évtizedekben nem tudták átlépni a saját korlátaikat, és nem ismerték fel az intézményben lévő lehetőségeket. A Szombathelyi Képtárnak regionális központnak kellene lennie, amiben magyar, osztrák, olasz, szlovén, szlovák művészeknek is irgalmatlan fontos kiállításai vannak.
Nem a Képtár nagy, hanem a kultúra iránti elkötelezettség kicsi. Az a baj, hogy a kultúra csak hosszú távon térül meg, a politika pedig hajlamos rövidtávban gondolkodni, hiszen a mindennapok, az egészségügy, az utak állapota, a szegénység sürgős megoldásokat kíván. Ez érthető is. De kérdem én, mit hagyunk a következő nemzedékekre, ha meg sem próbálunk elindítani fontos ügyeket és elengedjük az értékeinket. A tapasztalataim, a kapcsolataim, a gyűjteményem rendelkezésre állnak. Jó lenne, ha tudnánk valamit közösen létrehozni. Rajtam nem fog múlni.
