Végre itt vagyok. Az első fesztivál ebben az évben. Állítólag egész télen erre vártam, és mindenkit halálra idegesítettem azzal, hogy semmi másról nem tudok beszélni, csak hogy nyáron milyen jó volt itt. Esik az eső, a szél olyan erősen fúj, hogy még úgy is nehezen tudok eljutni a sátortól a nagyszínpadig, hogy semmit nem ittam. Az üres műanyagpoharakat fel-fel kapja a szél, együtt sodródunk.
Pedig idén, az öko jegyében mindenhol ott vannak a szelektív(!) hulladékgyűjtők. Lehet előbb rá kéne venni az embereket, hogy egy sima kukát használjanak. Mire az első koncertek elkezdődnek már teljesen sötét van. A jégkásás a standja mögött unottan ásítozik. Talán inkább meleg teával kéne próbálkoznia. Nekem is jól jönne most egy.
Kabátban skat?
Talán majd a PASO felvidít – gondolom. És láss csodát, van is, aki a színpad előtt ropja. Na de kabátban skat táncolni? A fényképezésbe menekülők, és elnézegetem, a részeg punkok hogy fetrengenek egymáson a jéghideg földön.
A szél pont felém fújja a metál sátorból a tömeg ordítozását.
„Az a szép, az a szép, akinek a pokolgép, akiknek a pokolgép / az én szemem, az én szemem pokolgép / mégse vagyok a babámnak pokolgép…”
Érdekes. Nagy a kísértés, hogy „szedjem a sátorfám”, összetekerjem a hálózsákom, felüljek az első vonatra hazafele és visszabújjak az ágyamba. Egy forró fürdő után persze.
Biztonsági őr lila műkörömmel
Legalább ha nálam lenne a sütim, és a dobozos kakaóm, amit hoztam magammal a nehéz percek átvészelésére. De idén a bejáratnál annyira átvizsgálták a cuccokat, hogy egy darab csokit se lehetett behozni. Egy egészen kis darab csokit se. Még a nagy, sokzsebes, vázas hátizsákokat is kipakoltatták, megtapogatták az összes hálózsákot, nincs-e benne elrejtve üveg, belenéztek a neszesszerbe és végigtapogatták az embereket is, hátha a bőrük alatt ott lapul a konzerv májkrém. Azért elég vicces volt, hogy pont egy olyan nő ellenőrizte a csomagokat, akinek akkora lila, csúcsos műkörmei voltak, hogy egyetlen bőröndöt se tudott kinyitni vele.
De merre van a csap?
Másnap reggel van. A szél olyan erővel fújja a sátor oldalát, hogy nem csodálkoznék, ha rám omlana az egész. Nyakig felöltözve, kabátban, hálózsákba bugyolálva aludni amúgy sem nagy élmény. És ha most még arra kell gondolnom, hogy mehetek zuhanyozni a dobozokba, ahol a jéghideg víz csöpög a fejemre – nem vagyok valami lelkes. De érzem, hogy még nem adhatom fel! Összepakolom a kis motyóm: fogkefe, fogkrém, törölköző... A sátrak között a földúton megállok. Merre van csap? Nincs csap - hangzik a válasz a hátam mögül. Gyere, én is fogat mosni megyek, ki, a benzinkúthoz. Hogy nincs egyetlen vízcsap sem?
Ez komoly? Ilyet lehet csinálni? A biztonsági őrök teljes nyugalommal felvilágosítanak: majd 8-kor nyit a zuhanyzóépület, ami a fesztivál területén kívül van, természetesen tilos onnan vizet behozni a táboron belülre. A benzinkútnál fesztiválozók kis csapata mossa a fogát, sminkel és szárítja a haját a női mosdóban. A férfi üzemen kívül van. Visszafele menet látjuk, hogy hiába fél 9, a zuhanyzók még mindig zárva.
Fesztivál, de mégse
Rothadt kukoricapehely-szagúan, vacogva indulok vissza a sátram felé. Igen, értem én, hogy ilyen egy fesztivál, de nem. Mégsem erre vágytam egész télen. Sose fogom tudni megérteni, miért kell fesztivált rendezni tavasszal, úgyhogy inkább most visszafekszem tovább aludni a téli álmom, és hogyha kisütött a nap, és elkezdődött az első igazi fesztivál, akkor ébresszetek fel!
