Korrekt koncertet adott a 25. Sziget Fesztivál -1. napjának sztárfellépője, többszörös Grammy-díjas amerikai énekes, Alecia Beth Moore, vagyis Pink. A tavalyi Rihanna produkció után kritikusai szerint nem volt nehéz dolga, ezt már több cikkben is olvashattuk, nem is tudok vitatkozni ezekkel az állításokkal… Nem alibizett, odatette magát.
Pink nem először lépett fel nálunk, amikor legutóbb itt járt, én még nem voltam Sziget-látogató, sőt, azóta sem lettem az, de egy ilyen kaliberű előadóra kíváncsi voltam.
Tisztán emlékszem, amikor a 2000-es évek elején a VIVA TV-t nézve vártam, hogy az ő dala jöjjön. A legtöbb számát szeretem, viszont nem vagyok egy rajongó típus. A posztere nem volt kint a falamon.
Pink egy olyan csaj, akiről mindenkinek van véleménye. Még azoknak is, akik esetleg nem ismerik. Amikor nagymamám megtudta, hogy megyek a koncertjére, ez volt a reakciója: „Most ő fiú vagy lány? Nem tudom elönteni…” Közben édesapám szerint egy tök jó csaj.
Persze volt, aki azt mondta még a fiatalabbak közül is, hogy ennyi pénzt ő nem adna ki azért, hogy ekkora tömegben a lábán lépkedjenek, lökdössék, keresztül-kasul mászkáljanak rajta… Hogy ezek az emberek voltak-e valaha Szigeten, nem tudom, szerintem nem, de akinek ez a „fesztiválozósdi” nem szimpatikus, az ne menjen. Ilyen egyszerű.
Nekem bejött. Pedig sem Ashton Kutchert, sem Mila Kunist, sőt még Jennifer Aniston pasiját sem sikerült elcsípnem. Messziről sem láttam őket, még egy pillanatra sem. Sőt Zimány Linda sem bukkant fel a közelemben, de nem is volt hiányérzetem. Nem kerestem a sztárokat, pedig állítólag hemzsegnek.
Még fesztiválszerelésem sem volt (lehet már nem is menő a virágkoszorú a lányok fején), csak egy fekete trikót, egy farmert és egy tornacipőt húztam. Utóbbiról azt gondoltam, hogy nem fáj majd benne a lábam, tévedtem. Másfél órás sorban állás, Pink- és Majka-koncert, mászkálás a hőségben, amely után egy darabig hévvel, aztán sétálva jutottunk vissza a szállásunkig. A végén már nagyon fájt a derekam, nehezek voltak a lábaim, de csuda jó volt a kivilágított Budapesten sétálni, úgy, hogy a túloldalon ott volt a parlament, elmenni a Lánchíd mellett, aztán, hogy erőt gyűjtsünk a maradék útra ücsörögtünk a Duna közelében egy padon, csendben. Hajnali kettőkor már alig találkoztunk emberrel, előtte meg több mint 90 ezerrel osztoztunk a Szigeten.
