Minden évre jut néhány sláger álhír (hoax), ami végigsöpör a legnagyobb közösségi médián, és mi minden évben feltesszük a kérdést: hogy lehet még ezeknek bedőlni?
Most egy régi ismerős köszönt vissza, mely angol nyelven indult el 2012-ben, nem sokkal később pedig már magyarra fordítva szedte gyanútlan áldozatait.
A szöveg magyarul:
“2015. január 8-tól NEM adok a Facebooknak vagy a Facebokkal kapcsolatban álló jogi partnernek engedélyt a múlt- és jövőbeni képeim, adataim vagy bejegyzéseim használatára. Ezzel a kijelentéssel felszólítom a Facebookot, hogy szigorúan tilos közzé tennie, lemásolnia vagy bármilyen más ellenem irányuló intézkedést végrehajtania ezen profil privát és bizalmas adatai alapján. A titoktartás megszegését a törvény bünteti (UCC 1-308-11 308-103 és Római Statútum). Megjegyzés: A Facebook mostantól egy nyilvános szerv. Minden tagnak ki kell raknia egy ilyen bejegyzést. Ha szeretnéd lemásolhatod ezt a verziót. Ha nem teszed legalább egyszer közzé, akkor ez lényegében engedélyezi a képeid és adataid használatát. Ne oszd meg! Le kell másolnod és kiraknod sajátként az oldaladra.”
A poszt két ponton is ütközik a valósággal.
De mégis mi céljuk van ezeknek az álhíreknek?
Általában ártalmatlan ugratás. A gond abból adódik, hogy vékony a határvonal ártalmatlan és büntetendő cselekedet között, s a hoax létrehozója könnyen a határ rossz oldalán találhatja magát.
A hoax másik célja aktív magán e-mail fiókok vagy Facebook felhasználók gyors felkutatása lehet. Virális jellegéből fakadóan rövid idő alatt rengeteg felhasználó osztja/továbbítja az álhírt, ezzel profilját/e-mail címét is láthatóvá téve. Ezek után már gyerekjáték a megosztók/továbbítók nevét és e-mail címét begyűjteni, majd eladni valamelyik marketingcégnek.
Ha józan ésszel belegondolunk, ezek az álhírek majdhogynem minden esetben sületlenségeket állítanak. Egy agresszívabb hoax után a felhasználók figyelmeztetése sem várat magára, de akkor miért hiszik el még mindig ennyien ezeket?
Sok szociológus és pszichológus próbált már utánajárni ennek a kérdésnek, a válasz pedig többrétű. Kutatások bizonyítják, hogy hajlamosak vagyunk kérdés nélkül elhinni minden szavát annak, akin valamiféle egyenruha van. (Nem feltétlenül rendőri vagy katonai, a pszichológiai hatást már egy postás egyenruha is kiválthatja.)
Az álhírek esetében viszont ez az egyenruha a hivatalos megfogalmazás. Senki nem hinné el, ha ezt olvasná egy ismerőse üzenőfalán: Ozd meg eszt a szöveget, ha nem akarod h a Facebook használja a cuccaidat! Jogi megfogalmazásban, törvényekre hivatkozva, hosszas részletezéssel azonban máris sokkal hatékonyabb.
Másik fontos tényező lehet, hogy hajlamosabbak vagyunk elhinni azokat az álhíreket, melyek illeszkednek világnézetünkbe. Erről tavaly az ELTE szociálpszichológiai tanszéke készített kutatást.
Tegyük fel, hogy valaki – saját lelki békéje érdekében – szeretne abban hinni, hogy a Facebookon biztonságban vannak az adatai. Szembejön egy ilyen poszt, és már fel is kiálthat: Áhá! Tudtam én, hogy Zuckerberg rendes gyerek. Csak egy megosztás és soha többé nem kell aggódnom.
De a legnyomósabb oka annak, hogy miért működnek ilyen jól az álhírek, mégiscsak az általános alulinformáltság. Jelen esetben is, ha 10 felhasználóból csak 5-en alaposan átolvasták volna a Facebook felhasználói feltételeit, a vírusként terjedő hoaxnak esélye sem lett volna.
