Utazás, egy kis zökkenővel
Nem csináltunk semmit. Esküszöm, ott voltam, hallottam, láttam semmi nem volt. Nem volt bunkó beszólás, kötekedés, semmi. Mindenki vett jegyet, vagy felmutatta a bérletet. Ott álltunk a fesztiválbuszon mintaheringek módjára.
Aztán egyszer csak a buszvezető fülkéjében bomba robbant. Kihajolt, és rekedt hangon kiordított: „Nem lehetne hátrább menni ***?! Nem férnek fel elöl, má!” Akik nem fértek fel elöl má, azok fogták magukat és váll vonva felszálltak hátul, ahol még volt egy paszírozódásnyi hely. Erre persze rögtön az lett a válasz, hogy: „Ki a *** mondta hogy felszállhattok hátul ***? Ha jön az ellenőr engem *** meg a *** ***!”
De nem csodálkozom, mert Varró Dani már rég megmondta:
„A buszvezetők mind mogorvák,
Odacsukják az utasok orrát,
Ahogy az orrok ellilulnak,
A buszvezetők felvidulnak”
FREE HUGS! akció
A bejáratnál a biztonsági őr megállít egy lányt. No nem motozni, meg átkutatni. Csak érdeklődni, hogy mi van a táblájára írva. - Ingyen ölelés. - És azt mit jelent? Hát, mindenkinek jól jön egy ölelés, nem? - Komolyan? Nekem is? – Hát persze! – Jó akkor… ha vége a munkaidőnek keresni foglak.
A lány nem jut messze. Minden ötödik ember úgy dönt, hogy igénybe veszi a furcsa szolgáltatást. Ez egy VOLTnyi tömegben elég lassú haladást eredményez. Egy másik lány is jön vele. Már ketten viszik a táblát. Ha egyiket megöleli valaki, a másik kiveszi a kezéből a táblát, és megy vele tovább. Néhányan hitetlenkedve néznek, vagy pihentnek illetve őrültnek tartják az ötletet, mások nevetnek, vannak, akik odarohannak tárt karokkal, tömegesen, hatalmas ölelésgubancokat alkotva.
Norbi és a Méhek
A lányok cirka óra alatt elölelték magukat a Méhek koncertjéig, akik jó szokásukhoz híven most is sárga-fekete csíkos sztreccs méhecskejelmezben zenéltek. Nagy-szín-pad-nagy-szín-pad, ordította mindenki nekik teljes átéléssel. Ezzel jelzi VOLTon a tömeg a tetszését azoknak a zenekaroknak, akik nem a nagyszínpadon koncerteznek. A Méhek persze visszakántáltak a közönségnek: A-szer-ve-zők-nek-mond-já-tok-a-szer-ve-zők-nek-mond-ját-tok! Miután előadták a klasszikusnak számító sárga tengeralattjárós számukat - amiben vagy 10 nyelven eléneklik a Yellow Submarine refrénjét – kegyetlen módon a fejünkre zúdítottak egy kiadós esőt, az Esődal, egy vizipisztoly, és egy 10 éves kisfiú, Norbi segítségével, aki színpadi szerepléséért végül egy plüssrénszarvast is kapott.
Eső, sár, sör
Az esőidézés sajnos túl jól sikerült, és amint a Kaukázus elkezdett zenélni a nagyszínpadon, rögtön ránk is zuhant. Ez a tömeget egy másodperc alatt két részre osztotta. A színpad előtt tomboló, ugráló tömeg fittyet hányva az esőre meg se mozdult, a színpadok között lézengő és a hátsó sorokban ácsorgó emberek ellenben hihetetlen iramban iszkoltak be a legközelebbi fedett sörsátorba. Úgy döntöttek elsörözgetik az időt, míg kiesi magát, aki meg nagyon akart koncertre menni, megázni viszont nem feltétlenül, az szerzett magának az újrahasznosítás sátorból egy nagy szemeteszsákot, a megfelelő helyeken kilyuggatta és abban élvezte tovább a koncerteket.
Az esőből aztán hamar sár lett, vagy inkább egy nagy dagonya. A füves-trutyis földön csúszkált mindenki a színpadok között, egymásba kapaszkodva, meg-megbotolva. A virágmintás gumicsizmák tulajdonosai megint jól jártak, mint minden évben, hiszen a Volt és a sáros-esős idő gondolata már annyira összefonódott, hogy a még a hazai fesztiválokat bemutató katalógusokban is felhívják rá a figyelmet.
