„A legnagyobb kérdés”
Már hetek óta csak erről beszéltek. Kérdezgették egymást, de senki se tudta. Keresték interneten, a VOLT honlapján, de ez nem az a fajta információ, ami rajta szokott lenni. De ma végre kiderült, a két szemünkkel láttuk az új VOLTos karszalagok színét: pink és fekete. Enyhén emócionális beütésű, pedig nem pont ezek a bandák azok, amik meghatározóak lennének. Egy vérbeli fesztiválozó még évekig a kezén tartja ezt a „karkötőt”, ami már csak azért is ciki, mert nem megy a tavalyi piroshoz. De most lépjünk inkább túl az ilyesfajta problémáinkon…
…és nézzünk körbe!
Néhány munkagép még tétován cipeli helyükre az utolsó toi toi WC-ket, amik már a fesztiválok védjegyévé váltak. A földmunkálatokat még mintha nem fejezték be volna teljesen, az utak hepehupásak, kátyúsak és mindenből árad a trágyaszag. Nem baj, majd a tömeg úgyis letapossa. A nagyszínpad előtti tömeget egy újonnan kialakított két méter széles lezárt sáv választja ketté. Állítólag a body surfinget próbálják vele gátolni, de ha tényleg, akkor nem sok sikerrel, így is láttam két szörföst, bár az egyik csak egy guminő volt.
Számba véve mindent, már csak egy dolog hiányzik nagyon: a tavalyi djuice louge nagy füves terasza a hatalmas, kényelmes, kék színű babzsákokkal. Idén csak egy modern művészetnek is beillő, eredeti méretének kb. 10-szeresése felnagyított műanyag ülőgarnitúra várja a tombolástól megfáradtakat.
Kilógsz, ha nem lógsz ki
Egy lány 3 centis műszempillákkal, a pink és lila csíkos, borzra emlékeztető hajjal, elképesztően hosszú lábakkal. Talán scene. Egy srác bikinit hajtogatott a fehér pólójából és rávett egy kigombolt rózsaszín pöttyös inget. Valószínűleg őrült. Seggig érő raszta, vagy tüsire vágott zöld haj, tucat szaggatott necc és fekete kesztyű. Csak a szokásos, ezek mindig megvannak. Viszont hiányoznak a máskor mindent ellepő kockásnadrágos, tapétaragasztott fejű punkok, és az acélbetétes, zenekaros pólós, hosszú hajú rockerek. Vajon hova tűntek? Egy két darabot látok csak, elvétve a bumszli sportcipőjű, csőnadrágos, színes pólós, bogár-napszemüveges, vasalthajú kislányok tömegében, akik viszont most lehetnek itt először (ebben a stílusban).
Ugrik, zuhan, sikít, tapsol
Bëlgán még csak kézlengetés, lassú-laza ugrabugra. Bár a színpad mintha gumiból lenne a rikító kék kosztümbe öltözött trió lába alatt, a közönségnek még melege és sörhiánya van. Aztán ahogy a szürkület bekúszik a kemping kerítésrácsai között, elterül a fesztiválhangulat is. Nem az a bágyadt lézengős délutáni, hanem ez a másik, az esti, tombolós, sikítós, dalszövegordítós. A 30Y szövegeit már úgyis mindenki tudja – legalábbis mikor körbenéztem nagyon úgy tűnt. Franz Ferdinand, aki a fesztiválpólón a második sorban szerepel – igen, ez jelent valamit - angolosan állig begombolt ingében, vörös füstös hátterében az alternatív rock istenének hatott.
A fél egyes Heaven Street 7-ön már az éjszakai esős hidegben való túlélésért furakodtunk az első sorba, némi meleg reményében. Az MR2 színpad előtti nézőtér fapadlója szó szerint hullámzott a lábunk alatt, mindenki ugrott, és zuhant, sikított és tapsolt, a csillogó szemekből visszatükröződött a színpad mögötti kivetítőn váltakozó teljesen oda nem illő képek kavalkádja: velencei maszkok, Marilyn Monroe, piros-zöld tűzijáték, éjszakai utcák… És mikor az álom és a valóság képei már kéz a kézben szántják a pocsolyás soproni utcákat, akkor beköszönt a…
Másnap reggel
Lelassult emberek vánszorognak ki a kolesz udvarára bögre kávékkal és a sarki boltból frissen zsákmányolt kiflivel, kócosan, smink nélkül, félig pizsiben. Magukba szívják a reggeli napfényt, ledobják a strandpapucsot, kifekszenek, miközben a fesztiválújságot böngészik, bekarikázzák az érdekesnek ígérkező koncerteket, laptopról hallgatják a tapeunderground új albumát. Délután kettőre összeszedik magukat, bevánszorognak az épületbe, újra felfestik az arcukra a fesztiválmaszkot, kiöblítik a bögréből a kávémaradékot és négy órára már a nagyszínpad előtt várják a Csík zenekart.