Itt egy Kurt Cobainre emlékező póló, amott egy tiszacipős raszta. Mellettem egy sálba bugyolált lány, rézsút egy csapzott süvegű bölcsészhallgató. Elől a pattogásra hajlandóságot mutató másodéves gimnazisták, a bárpult környékén a statikusan sörözgető majdnem-harmincasok. Paradicsomi állapotok egy szociológiai mintavételhez, ha a magyar zenerajongói kavalkád azon fragmentumát kívánnánk szemrevételezni, ami az színvonalas örömpop és a furmányos indie szcéna kereszteződésében érzi magát otthon.
Ők azok, akik révén újfent igazolást nyer, hogy igenis létezik párhuzam a hallgatott zenék igényességi fokozata és viselkedéskultúra között: távol a tanyasi diszkók dimenziójától itt nincs félnivalónk, ha a tizedik deci chardonnay-től meginogva egy idegen lábra helyeződik a súlypontunk, van viszont olyan, hogy megkopogtatják a fotós vállát, szóljon, ha közelebb szeretne menni a színpadhoz, mert szívesen arrébb állnak egy méterrel.
Tömegeket hódoltattak be a szotyi uralmának
Mindebből egyenesen következik, miért is tudnak annyira szívből lelkendezni a Vad Fruttik beköszönő dalára, ami nem más, mint a Propellerheads típusú breakbeatre húzott, csipogós-keleties Galaxis Szépe. Miután elvágtatott a csillagokba, nem maradhat el Likó Marci túlmozgásművész tisztelgése Szombathely előtt, merthogy itt húzott le öt évet egy Trainspottingot megidéző albérletben, ahol
tényleg mindent megzabáltunk, ami az utunkba került.
Kedvenc frontemberünk a papírformát hozza, azaz megannyi komikus mozzanatot a műsorba: hátulról gyurmázza a gitáros cicijét, majd közli, hogy koncertállomásaikon versenyeztetik a sikítókat, és a legerősebb torkú rajongó egy Royce Rolls-t kap a zenekartól.
Beck Zoli, a 30Y énekese az átszerelést követően kissé nehézkesen próbálja felvenni a fonalat, hogy a várossal rokonszenvező monológot adjon elő, de hát nem az elmélyült átvezetések embere ő. Tudja ezt mindenki, és jobban is örülnek a tőle megszokott, lassabb dalrészleteket aláfestő kézmozdulatoknak, mint bármi másnak. Illetve de, egyvalaminek még jobban: amikor együtt ringathatják buksijukat arra a sorra, hogy
akkor kezdem el, amikor más már befejezte.
A levegőtlenség problematikája többször visszatér, az énekes szerint az itt megjelentek az összes belélegezhető oxigén elfogyasztására tettek fogadalmat, úgyhogy ők ezt igyekeznek legjobb tudásuk szerint elősegíteni. A koncert pörög, forog, szól a „dadog, dadog”, mire egy búzasörrel teli óriáskorsó halálközeli élményben részesül, amint a ritmusoktól rengő deszkákon megközelíti Sárközy Zoltán billentyűs lábát.
Hőmérséklet a magosban, oxigénmolekulák csak elvétve, a ráadást követően tódul is kifelé az elégedetten pihegő közönség a kapukon. Azt azonban továbbra sem értjük, hogy a szervezők ilyen koncertestéken miért nem gondolkodnak egy lemezlovasos folytatásban, ahelyett, hogy a koromfekete éjszaka markába üldöznék bele ezt a kedves ifjúságot. És akkor kerek lenne a történet. Ugye-e?
