Nem szeretek buszozni. Nem, nem a minőség, vagy a távolság miatt. Egészen más oka van. Régi, mégis friss emlék.
Az ember gyakran hosszú hónapokat rágódik valami kis semmiségen, s mindig, mikor visszagondol rá, megalázva érzi magát a történtek miatt.
Idegenektől soha nem vártam el semmit, nemhogy segítséget. De szívesen megbíznék ismerősökben, iskolatársakban. A szóban forgó alkalommal is csak azt tettem, amit máskor. Megpróbáltam állva maradni a tömegben, melynek minden tagja egyszerre akart volna feljutni a távolsági járatra. Ilyenkor az ember - saját dolgát megkönnyítendő - előkészíti a kis pénzét, hogy ne kelljen még azzal is vacakolni. Én nem voltam elég ügyes - leejtettem. A szorosan összepréselődött emberek közt esélyem sem volt arra, hogy megtaláljam. Fennhangon kértem a mellettem állókat, hogy lépjenek odébb, de a tömeg mozdulatlan maradt. Ismételt - udvariasabb - kérésemre sem volt válasz. Harmadik - kétségbeesett - próbálkozásom meghozta gyümölcsét: egy közömbös hang tolmácsolta sokak egybehangzó véleményét: "Segíts magadon!"
Leforrázva vártam meg, míg az utolsó ember is felszáll, megtaláltam a pénzemet és 50 km-t tettem meg állva. S közben azon gondolkodtam, mi lett volna, ha mondjuk ájultan összeesek.
László Moncsika
