Punk-ráció, avagy maraton életre-halálra

A baloldali munkás-ifjúság frontharcosai a minap meghirdették: világ proli-punkjai egyesüljetek! A szombat(hely)i éjszakai barikádra - a helyszínt biztosító OMK nem kis meglepetésére - körülbelül ötszáz pogózásra kész harcos állott ki.

Az ország minden szegletéből mozgósított, katonai hátizsákokkal és pokrócokkal felvértezett haderő már a kapunyitásra felállította serege legjavát. Az előrelátók műanyag kannákkal és alufóliába csomagolt szendvicsekkel feltankolva, a többség azonban szomjasan, cigire kiéhezve, kevéske megtakarított vagyonnal a zsebben érkezett. Öreg fesztivál-harcosok sem igen találkoztak még ennyi lejmolóval egyszerre. Pénzt, sört, cigit, rágót vagy zsíros kenyeret kérni, és ha van, adni, abszolút természetes. A frontosok közül mindenki ismer mindenkit: a zenészek név szerint köszöntik a pogózók sorából színpadra tévedt rajongóikat, kint a folyósokon általános a jókedv, lökdösődés helyett az egymásra borulós üdvözlés vagy az ismerekedés a szokás. A Kőbányaival és kannás borral igen, szívható és szopogatható tudatmódosítókkal azonban nem találkoztam.

A punk nem pénzéhes fajta
A kakastaréj, mint januárban a földieper, itt is csak hébe-hóba terem. A kopaszság kizárt, a hithűek tépett vagy aszimmetrikusra formált, egyik oldalt leborotvált másikon megnövesztett hajzatot, vagy bőrfejen középen színesre pingált lófarkat viselnek. A punk nem pénzéhes, nem kirakati baba-faja. A lepusztultság, pókhas és szódásszifon-szemüveg itt nem szánandó tényező. Nincs flancolás, sok a csóró, a sebtapasszal kipótolt bakancsos, a hipo-foltos, kézműves gonddal batikolt farmeros. A militarista gúnyák közt nagy a sokféleség, talán csak plasztikba bújt, dömpercipős dzsigolókat és bigéket nem látni.

Sej a mi lobogókat...
A pultok által határolt térség különösen veszélyes, arrafelé a Bermuda-háromszögben is észlelt hatások érvényesülnek. A háromszög egyik oldalán, az italos szekció előtt a szomjas torok órákig száraz marad, hiába nyomul rendületlenül, nem halad semerre. A két csapos lehetetlen küldetést vállal fel azzal, hogy egyszerre több száz harcost próbál kiszolgálni. Nem számoltak ekkora népszerűséggel, a készlet hamar leapad, éjfél felé már fogytán a Kőbányai, a lilahagymás zsíroskenyér, és a kétszínű műtrágya- gyanús bor.
A háromszög másik oldalán, a ruhatár előtti pultnál található a kidőlt harcosok elfekvője. A gondosabbak pokrócba csomagolva a földön terülnek el, a fejeken csuklya, csak a bakancsok merednek kifelé. Mások féloldalt a kövezetre rogyva, félig térdelve és fekve durmolnak. A leleményesebbek a pultot választják.

"A sex erősíti az immunrendszert..."
A szőke, rastás aktivista közülük egy most észlel, köszönt: "Szerinted is olyan a gatyám, mint a pizsama?" Próbálom megnyugtatni, ő azonban hajthatatlan: "Pedig, mikor elindultam anyám azt mondta, hogy ez olyan, mint egy pizsama. Szerintem se az, de ő azt hajtogatta, akkor most kinek van igaza? Bár ki nem szarja le, lehetne akár pizsama is, vagy nem?" - megnyugszik, visszafekszik, egy pillanat múlva már újra álmodik.
A harmadik pult mögött a szervező Baloldali Front Munkás Ifjúsági Szövetség partizánjai állnak. A reklám-standhoz vörös színre festett commandante zászló, és két félszeg, szolid ifjú tartozik. Mozgalmi plakátokat, pólókat és röplapokat árusítanak. Az egyik szórólapot elolvasom: "A sex erősíti az immunrendszert, egyensúlyban tartja a lelket és jó testedzés....a kommunista Kiáltvány pedig ajtót nyit az egész világra! Válaszd a vöröset!" Aláírás: Baloldali Front." Azért a belépési nyilatkozatot mégsem töltöm ki, helyette inkább, negyven forintért megveszem a Barikád második évfolyamának első számát. A tartalomból: "Új feladatok, új harcok előtt állunk. Tennivalónk akad bőven: Nácik hatoltak be a Munkásklubba, napfényre kerültek az U.S.A. és a NATO emberiség ellenes bűntettei, tovább romlottak a dolgozók megélhetési lehetőségei, hazánkba akar ülésezni a NATO külügyminiszterek tanácsa, felkészülés a 2002.-es választásra."

Egy a jelszónk a béke
A frontvonalon túl, a fapados asztalok mögött szabadcsapatok sorakoztak fel, bizonyára a taktikai megbeszélések folynak. Leülök egy padra, innék, de nem sikerül, folyton megáll mellettem valaki, hogy egy újabb kortyot nyeljen a sörömből. Egy tizenéves, félig leborotvált hajzatú leány, anarchista szimbólummal tetovált fejét asztalomon pihenteti. Spontán köpköd, néha a padlóra, néha felém. Inkább odébbállok.
Sanyiba botlok, megtudom ő is öreg harcos, Szegedről jött, mindig, mindenhol ott van, és mindenkit ismer. Egykor nagy taraja is volt, azonban meg kellett válnia tőle. Miért? Azt mondja: hosszú. Azért megadom az e-mail címem, megígérte, küld magáról egy punkos képet. "Ja - kiálltja utánam, - szép hosszú a séród, jó punk lehetne belőled!"
Gee inkább hippi-forma srác. Soproni, a haverjaival jött. Négyen-öten körbevesznek, a padok közt hellyel kínálnak, kedvesek, én kérdezősködöm, ők lelkesen mesélnek: Ha tehetik, minden koncerten ott vannak, különben tanulnak. A fekete, mosolygós szemű lány belsőépítésznek készül, Gee és a haverja kertész lesz, a legfiatalabb srác katolikus gimibe jár. Punknak lenni életforma: "nem menni a többség után, nem kispolgárinak lenni, amit a többség szeret, azt utálni". Gyűlölik a hivatalos iskolai, egyházi és nemzeti ünnepségeket, a nem gondolkodókat, és a csordaszelleműeket. Elhatárolják magukat mindenfajta populáris műfajtól, így a diszkótól is. Gyűlölik a fajgyűlölőket, a nácikat, azokat, akik "emberellenesek", akik nem hagynak másokat normálisan élni. Mit szeretnek? "Inni, aludni, na meg azt." Kiderül, a napnak abban a felében, amikor iskolába járnak nem "ilyen durván" öltözködnek, bár, ha módjukban áll a nézeteiket ott is kifejtik. Az iskolában legtöbbjüket kiközösítik, a tanárok is "utálnak és kibeszélnek miket, mert mi ki merjük mondani a véleményünket". Az egyházi iskolába járó srác panaszkodik, többek között ezért vágják ki most félévkor hittanból. Ugyanis órán egyszer kifejtette: szerinte nincs Isten, az egyház évszázadok óta becsapja a népet, és elszedi a szegények vagyonát. A lány kivétel, ő szereti az iskoláját: "A művészeti nem ilyen hely, ott szabad közösség van, ahol mindenki elfogadja a másik másságát." Magukat baloldali anarchistának definiálják, a pénzt és a hatalmat megvetik, a politikai pártokat pénzéhes haszonlesőknek tartják, a demokráciával sem értenek egyet. Gee: "A célom, a vágyam egy hatalom nélküli világban élni. Nem káoszban, csak olyanban, ahol nincs szükség felsőbb irányításra. Ahol az emberek önállóan döntenek saját életükről, ahol mi szabjuk meg azt, hogy hol van a határ." A kissrác mellette szavalja: "Anarchia, nálunk nem zűrzavar, de a lét-ellenség mást akar." Búcsúzóul egy slukkal kínálnak, majd ellátnak egy jó tanáccsal: Ha meghallgatod a HétköznaPi-Csalódások dalszövegeit, mindent megtudhatsz rólunk és az anarchiáról!"

Mint a mókus fenn a fán
A kezdő frontharcosok közül többen, bizonyára az izgalomtól, már a fellépés előtt pár órával túlhangolták magukat. Az egyik felhevült énekes, aki a színpadról lehajított viszkisüvegével a bokámat majd’ telibe találta, üvöltötte: "Híres akarok lenni, tömeget akarok!" Miután így sem lett népszerűbb, kénytelen volt alsónadrágban táncolni. Közben végig mosolygott.
Az Érdekfeszület is sokat küzdött lelketlennek kikiáltott közönségével, kínos perceket éltünk át együtt. A harcosok már nagyon unták a bandát, fújj-ogtak és a "PiCsát" (a Hétközna-Pi Csa-lódásokat) követelték. A gitáros mindvégig a két lábon állást tanulgatta, néha hanyatt esett a színpadon, máskor viszont a gitár esett ki a kezéből. Az énekes itt is megszállottan produkált (provokált), hosszan fejtegette a homoszexuálisok iránt érzett mély undorát. Közben a dobos és a basszusgitáros, a csapat józanabbik fele hol elmenekült, hol visszasomfordált a színpadra.

"Viktor savanyú a narancs..."
A Pi-Csa más, ők profik. A tíz éve, a pécsi Barlang borozóban alakult csapat mára már a mozgalom egyik legjelentősebb szellemi támasza, amennyire kell még zenélni is megtanultak. Az alakuló számot, a "Tépd ki anyád spirálját", most volt szerencsénk nem hallani, helyette a nagyok közül az Autonómiát, a Commandante-t, a Régi esetet, a Kurvákat igen. A közönség az övék. Lelkesek, látszik: öröm-zenészek. A kocsma is kiürül a kedvükért, ők ma itt igazi "királyok". A sáncbéli haverok a színpadra szabadulva közreműködővé válnak, vokáloznak: "Viktor savanyú a narancs, Viktor keserű a narancs." Ha kell a zászlót is lengetik, a Che Guevarás vöröset. Közben egyre zeng a zének: "Tenyérnyi függetlenség, urbánus vadság, foglalt házakba szorult szabadság, ez a városkép valahogy nem a megszokott, XX. század végi Robinsonok, Autonómia, autonómia, autonómia, autonómia."

Őket szintén egy nagyágyú, a teljesen ellazult Prosectura követi, "a legperverzebb magyar zenekar". Itt adom fel a harcot, fegyverszünetet kötök önmagammal, kivonulok az anarchiából, bele a trabantos kispolgári létbe. Tudom, hajnalban még eljön a Barackca, és a szlovák Konflikt is..., én azonban feltartóztathatatlan vagyok.

Pais