Jól eltalált önirónia, kitűnően adagolt humor és művészet magas fokon. Amit Presser Gábor és művésztársai a szombathelyi MSH színpadán műveltek, egy szinttel feljebb, no meg egy lépéssel előrébb van minden eddigi produkciónál, melyen volt szerencsém részt venni. Ám a sok-sok magyarázat helyett egyetlen szó is megfelelő itt: tökéletes.
- Jó volt?
- Jó! Nagyon!
- Gyakran ilyen?
- Hál Istennek valahogy mindig erre hasonlít.
- Nem fárasztó ilyen zsúfolt ütemben - másnap este már Zalaegerszegen játszottak (a szerk.) -, ekkorákat zenélni?
- Nem! Szerintem ez így jó! Ha hétvégén van három nap szünet, akkor mindig úgy érzi az ember, hogy valamit elfelejtett megcsinálni. Pedig féltem is tőle, hogy 18 este egy hónap alatt kicsit sok lesz...
- Beszéljünk kicsit a szakmáról! Nagyon messze van már az Electromantic az Angyalok és emberekhez képest. Lehet-e még valamilyen közös vonást találni, vagy bármilyen párhuzamot vonni a két album között?
- Nem tudom, hogy kell-e. Amikor én még az Omegában voltam, egyfajta "hályogkovács" módjára elkezdtem dalokat írni úgy, hogy még a műfajt sem ismertem igazán. Amikor odakerültem a zenekarhoz, akkor az egyik szám Tom Jones volt, a másik Jimi Hendrix, a harmadik meg Loving Spoonfull. Tehát az a vegyes műsor ment, amit a luxemburgi rádióból koppintottak. Aztán jöttem én, és ki volt adva az ukáz, hogy "Ilyen számot is írj! Meg olyan számot is...". Én meg nem tudtam az amerikai meg angol stíluskülönbségeket, csak tetszett mindenféle. Aztán lett pénzem, és végre elkezdtem járatni azokat az angol újságokat, melyekből megtanultam angolul, és felszívtam magamba magát a stílust, magát az életformát.
- Ez, vagy valami más az igazi oka, hogy szólóalbumai egy része a tengerentúli stúdióban készül?
- Sok olyan amerikai zenészbarátom van, akiket azért itthon is ismernek, és akik nekem nagyon a szívemhez közeliek. S miután hét embert ideutaztatni egy vagyon, egyszerűbbnek tűnt, ha én egyedül utazom a szalagokkal.
- A koncerten hallhattunk egy igazi csodát. Egy női hang töltötte be a Művelődési és Sportház termét. Azt hiszem, jól gondolom, hogy eredetileg a dallamok a Csak dalok és Kis történetek albumokon egy színes bőrű énekesnőre "lettek tervezve"? Mégis hogy sikerült magyar megfelelőt találni hozzá?
- Nagyon nehezen! Eredetileg úgy tűnt, hogy nem is találok. Aztán Bochkor Gábortól kaptam egy demo albumot. Na, most tudni kell, hogy én rengeteg ilyet kapok, aminek igazából semmi értelme nincs, hiszen attól még nincs kint a vízből valaki, ha én azt mondom rá, hogy nagyon jó. De meghallgattam, mert a Bochkort egy nagyon rendes embernek tartom, és volt rajta két szám, amitől teljesen odavoltam. Megmutattam a többieknek is, és ők is nagyon jónak találták. Így bekerült Viki is a csapatba.
- Sokszor akartam már megfejteni milyen is Presser Gábor. Valahogy azonban mindig tévútra jutok. Mindig csak egy egyveleggel szembesülők, amiben benne van a Padlás, angyalok, emberek, kirobbanó jókedv, meg mondjuk Dr. Bánat. Hogyan látja magát? Ennyire összetett személyiség, vagy ezek közül az érzések közül egy-kettő csupán álca?
- Én nem tudom magam megítélni. Ezek a koncertek esténként mindig másképp alakulnak. Van olyan, hogy az ember hülyéskedik, mert hülyéskedni jó. Különben sem szeretem azokat az embereket, akik nagyon komolyan veszik önmagukat, és nem hiszem el azokat a művészeket, akik úgy gondolják, hogy ők nagyok. Az ő esetükben ezt én is megítélhetem, de az én esetemben ítéljék meg mások. Nem tudom szabatos módon leírni, hogy "én ilyen vagyok".
- És amikor a dalok születnek?
- Az egy olyan hülye állapot. De azokat sem szeretem, akik ezt misztifikálják. Szerintem a múzsa azért kell, hogy én csókoljam, és nem azért, hogy engem megcsókoljon. A dalok azért születnek, mert tovább akarok adni valamit, hogy használják valamire, hogy érezzenek valamit azok, akik hallgatják. Néha egyszerűen csak "beleáll" valami a fejembe. Ritkán pedig az is előfordul - pl.: Kék likőr -, hogy valós alapja van a történetnek. Én úgy gondolom, hogy ha két ember szeret egy dolgot, akkor könnyen előfordul, hogy mind a ketten másért szeretik, és nem hiszem, hogy meg kell próbálni a dolgokat közös nevezőre hozni.
- Sok művész először kialakít egy képet magáról, és utána azt próbálja eladni mindenhol.
- Pici: Valóban így lehet, de nekem nincs se menedzserem, se publicistám, aminek persze megvannak a maga hátrányai. Így azonban nem kell korrigálnom azokat a dolgokat, amiket rólam képzelnek, mondanak. A véleményeket pedig el kell fogadni. Tudom, hogy politikusok nem hallgatják amit csinálok - meg titkon reménykedem is benne -, de meg kell érteniük, hogy a "Nem szerethet mindenki!" rájuk is vonatkozik.
- Végül szeretném, ha mesélne arról, hogy hogyan látja ma a világot!
- Gáz! Szerintem nagyon nagy gáz van, és nagyon rossznak tartom azt, hogy a magyarországi fiatalok előtt egy olyan példa áll, mely ebből a nagyon etikátlan világból származik. Az már közhely, hogy minden a pénzről szól, ez alapjában véve, még normálisnak is tekinthető. Ezzel ellentétben, nekem nagyon nem tetszik, hogy az árulás, a kíméletlenség, a törtetés a jövő. Én sok fiatallal foglakozom, mert minden évben sok főiskolás jön a színházba, és nagyon fura élményeim vannak. Mintha az emberek egymással szemben kegyetlenné váltak volna. S bár én utálom az erkölcscsőszöket, és azokat, akik etikáról papolnak, de azt hiszem, van valahol egy határ, amin réges-rég túlmentünk.
Saint
