Jó, ha az ember evezni megy a Mosoni-Dunára. Még akkor is, ha úgy kerül bele, mint Pilátus a credoba. Jön egy telefon szerdán délután három órakor: Pakolj, holnap reggel hatkor ott vagyok nálad, megyünk evezni! Az ember - ráadásul nőnemű - elkezd problémázni. Szabadságot kell kérni hirtelenjében, be kell vásárolni, csomagolni, ráadásul hétvégére jégesőt jósoltak. A kalandvágy azonban győz: mégis mikor menjek, ha nem most!
Legalább az esőtől nem leszünk vizesek
A többiek már túl vannak a nehezén, Rajkától indultak - Győrig 110 kilométer - , és a hét eleji viharokból is kivették a részüket. Most éppen a kimlei kempingben szárítkoznak. Elővigyázatosságból meleg ruhából dupla adagot csomagolok, és pólóból, zokniból is többet, hogy egy esetleges borulásnál legyen majd száraz gönc. Aztán a felhalmozott kupacot látva szortírozok: eggyel kevesebb trikó, eggyel kevesebb melegítőnadrág. És még nem tudom, hogy így is felesleges a cuccok harmada, élén a tusfürdővel és fésűvel.
Másnap reggel hatkor persze nem indulunk el, de még így is odaérünk nyolcra Győrbe, ahonnan négyen megyünk tovább Kimlére. Még egy gyors bevásárlás három napra: kenyér, kolbász, ásványvíz és némi lélekmelegítő. Ja, és a legfontosabb, a nejlonzsákok. Mindent ebbe kell belepaszírozni (vagy hordókba, de ezúttal a zsák elérhetőbbnek tűnik), hogy a borulásnál ne ázzon el mindenünk. Azért bíztató, hogy hétágra süt a nap, legalább az esőtől nem leszünk vizesek.
Még egy kávé, és irány Kimle!
Kimlére jócskán a megbeszélt idő után érkezünk, de úgy tűnik, innen nem lehet elkésni. Még állnak a sátrak, a fáról lelógó kötelekről pedig őrült sikolyok kíséretében ugrál gyerek és felnőtt a Dunába. Szó nélkül a kezünkbe nyomnak egy-egy vízipisztolyt, mint kiderül, ez alapfelszerelés. Gyors bemutatkozásra áldomás a büfében, majd tízórai-ebédként a tegnapi gulyás felmelegített maradékát esszük. Isteni. Lassan mindenki elkészül, a kocsit egy hazainduló túrázó elviszi Győrbe, mi meg megkapjuk a négyszemélyes, medvebarna, szigszalaggal - Titanic névre keresztelt kenunkat, három evezővel. Mindegy, majd az orrába kevesebbet pakolunk, hogy mégse úgy boruljon fel, mint a filmeken. Bepréseljük a zsákokat az ülések és magunk alá, aztán imbolyogva elfoglaljuk helyünket. A hajó legénysége evezéstudományi szempontból meglehetősen szélsőséges képet mutat: Egy fiú profi, mi lányok már eveztünk életünkben, a negyedik, rendkívül lelkes férfiú most ül először kenuban, és persze mindenáron meg akar tanulni evezni. Ennek többféle következménye van. Időnként rajta kívül senki nem evezhet, mert gyakorol (legalább lehet napozni), így rendre lemaradunk, és rendszeresen parttól partig haladunk, közelebbről is megismerkedve a vízre hajló fákkal, part széli növényvilággal.
Az evezés maga nem vészes
Még jó, hogy van egy kis sodrása a folyónak, így összekapaszkodva a kilenc hajó lapátolás nélkül is csordogál lefelé valamennyit. A sodrás mértékéről megoszlanak a vélemények, az óránkénti 2 és 11 kilométer a két véglet. Egy félórás ringatózás után az előbbi tűnik valószínűbbnek, úgyhogy nincs mese, neki kell állni evezni, ha időben tábort akarunk verni Dunaszentpálnál. Időnként a térdemre pillantok, de már becsukott szemmel is érzem, hogy leégett. Mögöttem is nyüszít valaki. Arról már ne is beszéljünk, hogy a kemény ülőke miatt is érzünk némi fájdalomra utaló jelet - nem a térden. De a víz istenien csillapít. Néha megállunk úszni, és a vízipisztolycsaták sem maradhatnak el. A vízben a hajó után húzott hűvös italok időről időre felfrissülést és jókedvet adnak. Az emberen úrrá lesz egy érzés, mintha az egész teste mosolyogna.
Dunaszentpálnál aztán kikötünk
Sátorverés, miegymás. Evezni tanuló lelkes barátunk egy szupermarket játékosztályán tegnap vásárolt sátra, félig felverve is vonzza a tekinteteket. Nem elég, hogy színösszeállítása papagájlakra emlékeztet, szerkezetét és teherbírását tekintve egy gyerekjátszó ketrec benyomását kelti. Mélyet sóhajtok: ebben fogunk aludni. Inkább rá se gondolok, elballagunk a szomszédos kocsmába sörözni.
Reggel a sátorból előmászva testtartásunk egyszerre emlékeztet egy zsiráfra és egy elefántra, de a parti bodega remek kotyogós kávéja életet ver belénk. A falusi vegyesbolt látványa rég elmerült gyerekkori emlékfoszlányokat idéz: a nagymama házához közeli Rátkai testvérek vegyesboltjában volt hasonló mód egymás mellett a polcon a kenyér, a metszőolló, a Dunakavics, és az esernyő. Megvesszük a napi betevőt, reggeli, sátorbontás, hajótömés, vízreszállás.
Ma sem sikerül előbb indulni, mint dél, de legalább mára kevesebb kilométer jut, úgy 16. Igaz, a kezünkben lévő vízitérkép még egyszer sem egyezett a parton található útjelző táblákkal. Kupaktanács, hogy meddig menjünk, aztán rábízzuk az időre a dolgot. Élvezzük a tájat, ami körülvesz, amibe beletartozik a víz, a levegő, a kacsák, a hajók, és most a táj részei vagyunk mi is, ahogy kézről kézre adjuk tovább a serclit kolbásszal, és a hajó után húzott laza fröccsel teli üveget. Ennyit a férfiak hőn áhított evezés-szerezte bordás agárhasáról. Most ez a természetes, relatív az idő múlása, a dolgok fontossága.
Aztán az is eldől, hogy Győrzámolynál éjszakázunk
A partszakasz - leírásokban a lankás jelzőt viselné - enyhén szólva is lejtős, úgyhogy a sátrakat szorosan egymás mellé kell leverni, hogy mindenkinek jusson hely, ne függőlegesen kelljen majd aludni. A helyi betérő meglátogatása közben többször is az égre kényszerülünk felpislantani. Mintha előbb sötétedne. Csak félve gondolok a mostanában többször is csődöt mondott meteorológia előrejelzésére. Remélem, hogy most is tévednek, de nem. Mire elkezdjük pucolni a vacsorának szánt paprikáskrumpli hozzávalóit, elered az eső. Egy hatalmas ernyő alatt tüzet raknak a fiúk. A hatalmas bogrács az eső ellenére ontja az illatokat. Már csak kevesen vagyunk kint, a többség behúzódott a sátrakba, vagy elment a kocsmába száradni. Mikor végképp besötétedik, én is átballagok, mezítláb, kezemben egy száraz zoknival, hogy majd ott felhúzom. A nagy traumára persze inni kell, és hát a visszavezető útra is erőt kell gyűjteni.
Zárórakor már tombol a vihar
Visszatérve a táborba mégcsak nem is csodálkozom azon, hogy a mi papagájlakunk beázott. Középre halmozom a cuccokat, és ráülök, hogy körben ne érjen a víz. Sikerül, már csak a felülről jövő esőcseppek ülnek meg a szempillámon. Gyors szervezés, ki, hol aludjon. A szomszéd sátorban elvileg még van hely, de amikor megpróbálunk elhelyezkedni, kiderül, hogy a lejtő az lejt, és ha akarnánk se tudnánk egy helyben maradni. A négy leguruló test közül persze az ötéves Kisbandié kerül mindig alulra. Úgy döntök, vissza a vizesbe. Ha felkepesztek, a hajam lesz vizes a sátorlaptól, ha lecsúszok, a bokám ér bele hálózsákostul a sátor aljában kialakult kis tócsába. Ráadásul iszonyatos dörög, úgyhogy nincs sok kilátás az alvásra. Az jár a fejemben, hogy egy barátom szerint a vízitúra nem ér semmit vihar nélkül.
Hát legalább elmondhatom, hogy részem volt benne...
A reggel kis lakunkból kiöntjük a vizet, és némi kajánsággal állapítjuk meg, hogy a profi sátrak is beáztak. Még utoljára elvánszorgunk a már említett kocsmába, ahol a macikávé erősségű feketéből többet is elszürcsölünk az észhez téréshez, aztán vízre szállunk. Biztató, hogy a tegnapi következetes evezés után mára alig pár kilométer marad a végcélig, Győrig.
A közeledő nagyvárost a fel-feltűnő víkendházak mellett a parti szemét is jelzi. A hetvenes évek leleményes építményei (két hordón egy autóbuszülés, kátránypapírral letakarva) farkasszemet néznek a túlsó part kidobott, rozsdásodó mosógépeivel. Ez a táj, már nem az a táj. A Szúnyog-sziget fantáziadúsan Szúnyog névre elkeresztelt büféjében még megisszuk az utolsó sört, aztán félóra múlva feltűnik Győr. Mintha meg lenne téve, a kikötésnél ered el újra az eső. Kipakolunk, a fiúk felvonszolják a hajókat a partra. Valaki körbe kínálja az eddig féltve őrzött, jól megérett sárgadinnyét, aztán elkészül az utolsó csoportkép. A fotós koncepciója: háromra mindenki ugorjon a levegőbe. Hogy mi látszik a képen, nem tudom, még nem láttam. De ha szerencsénk van, akkor csak cirka ötven feketére égett térd. Nem baj, a többit mi tudjuk.
Karsai M.
Kalandos kedvűeknek ajánljuk a következő cikkünket: Kaland(túrá)ra fel! I.
