A legfékezhetetlenebb elefántcsorda is farkát behúzva hőkölne vissza s menekülne bozótost, bennszülött falvakat földbe tiporva, ha meghallaná a tíz riadt próbálkozóval ordítozó kiképzőtisztek hangját. Valahogy így lehetne kezdeni a Tv2 Bázisáról szóló ismertetőt, ha nem a röhögés veszélyeztetné fulladásos halállal a nézőt.
A jó ég tudja, milyen szándék mozgatja a hasonló műsorok kitalálóit. Az eredményt azonban valamennyien tapasztalhatjuk. Pedig úgy tűnik, mindenki belead apait, anyait.
A kiképzők - amennyire tudni lehet tényleg profik - a posztmodern legvadabb dekonstruktorait megszégyenítő módon küzdenek azért, hogy porrá zúzzák a résztvevők személyiségét. Persze mindeközben egyetlen nemes cél vezeti őket: egy újjáformált, kitartó, a parancsokat vakon követő személyiség felépítése.(Lásd a francia idegenlégiót.)
A szerencsétlen próbálkozók pedig kúsznak a saját vizeletükben, agyonsebzik talpukat az erőltetett menet közben (költészethez szokott fülnek mily morbid ez az elnevezés) s képesek ájulásig hajtani magukat. Az egésznek az értelme azonban rémségesen zavaros.
Mert megérjük, hogy erős, arc nélküli emberekre van szükség egy kommandóban, amely mindvégig arra készül, hogy civileket védjen. A kiképzőtiszt azonban röhejessé válik - mert hogy épp kiképzőtiszt voltát veszíti el - abban a pillanatban, amikor civilekkel kezd ordibálni. Még a szereplőket is megértem, hisz van reményük némi pénzre s kipróbálhatják, mit bírnak.
De mit akarnak velünk, nézőkkel? Közölni akarnak valamit? Nevelni akarnak bennünket? Hatni akarnak ránk? Vagy csak jó értelemben szórakoztatni?
Utóbbi talán sikerül is. Ülünk a szobában, jobb kezünk egy fogyatkozó tartalmú cseh sör palackjának nyakán, vagy épp barátnőnk formás combján nyugszik, míg a bal egy chips-szel teli zacskóban matat. És közben röhögünk. Röhögünk az eltorzult arcú, üvöltöző tiszteken, és röhögünk a szerencsétlenkedő, láthatóan kínlódó önsanyargatókon. Egy szóval derülünk az emberi szenvedésen. Szórakozunk.
