Szokása a gyereknek, hogy órásmestereket meghazudtoló pontossággal épp az esti hírműsorok kezdetén invitál szobájába egy újabb gombfoci meccsre. Aztán amikor már lemondtál a kereskedelmi tévék híradóiról s egyre hevesebb tempóban duruzsolod az esti mesét, hogy legalább az MTV-vel csillapíthasd híréhséged, még mindig ravaszul csillog szeme a sötétben. Úgy a sporthírek táján persze már békésen szuszog, de mostanság nem különösebben hoz lázba, hogy mit játszott mondjuk a Tápiószecső az Újpest ellen a magyar kupában.
Szóval nagyjából néhány perccel 8 után, mesehősöktől zúgó fejjel rogysz le a készülék elé s a benned főnixmadárként újra, meg újraéledő irracionális reménytől vezérelve veszed kézbe a távirányítót. Egy gombnyomás csupán, és megtörténik, amiről minden egyes alkalommal azt hiszed, hogy soha többé nem fordulhat elő: megnyílik előtted az aznapi "valóság".
A hőkamerák ijesztő képet vetítenek a képernyőre. Akár egy horror-mesében, homályos foltok, üres, ijesztőn világító tekintetek, heves ritmusú, ziháló légzés, félreérthetetlen nyögések. Egy paplan alatt ugyancsak ütemes csuklómozdulatok silányítják az egykor provokatív musical, a Hair egyik betétdalának - funkciótlannak s így tartalmatlannak éppenséggel nem mondható - sorát: masturbation can be fun. 8 óra után néhány perccel.
Riadt gombnyomás. Másik csatorna. Egy alaktalan, tetovált, leginkább a karácsony előtti vágásra készülő disznóra emlékeztető férfitest botorkál ugyancsak sejtelmes fényben az ágy felé. A következő pillanatban már négykézláb térdel a leplezetlenül széttárt combok között. Irdatlan farpofák merednek rád, melyek közül egy diabolikus végbélrózsa kacsint feléd kacéran. 8 óra után néhány perccel.
Sokk. Sokk. Sokk. Mély apátia. Megérted hát ezt is. Idáig jutottál. Ezt is meg lehet veled tenni. Néhány perccel 8 óra után.
Mert nem azok számára megalázó mindez, akik kéjesen vonaglanak előtted a képernyőn. Az ő számukra ilyen fogalmak már nem léteznek. Játszhatja mélységes lelki válságát a rossz ribanc köntösébe bújt Zsanett, nyomhatja az erkölcsi bluest rendről és kötelességről a tipikus mániás tüneteket produkáló, az őrsvezető avítt szerepben tetszelgő Pongó. Dühönghet valós indulatokat mímelve a műlatin Renátó, hogy Okiról, Majkáról, meg a többi anyaszomorítóról már ne is beszéljünk. Itt te vagy megalázva, mert rólad hiszik, hogy mindezt élvezed, hogy mindez jó neked.
Nézned pedig minden ellenkező híreszteléssel szemben kötelező. Hazugság, hogy kikapcsolhatod, hisz ott van mindenütt. Az óvodában elfordulnak tőled, ha járatlan vagy a témában. Az iskolában nem vagy ember, ha nincs Pongó-logód. A napilapokból is ők vigyorognak feléd, Erlkönigként akarván beszippantani saját valóságukba.
De ne búsuljunk, lehetne rosszabb is. A Newsweek 1980 áprilisában Tony Blair szóvivőjét idézi egy szappanopera aktuális részével kapcsolatban. A miniszterelnök az egyik szereplő filmbeli letartóztatása miatt protestált imígyen: "a vak is láthatja, hogy ártatlan!" A konzervatív tory-vezér, William Hague sem akarván lemaradni, sietve kijelentette, hogy "a nemzet egészét -pártszimpátiától függetlenül - mélyen foglalkoztatják a filmben történtek." Elképzeled, ahogy a parlamentben, szigorúan főműsor időben, heves vita bontakozik ki arról, hogy kisajátíthatja-e egy párt az egyszerűségében mégis csak kedves Évi popsiján éktelenkedő tetoválást.
A média szellemi mélyrepüléséről aztán egyetlen autentikus kifejezés jut csupán az eszedbe, épp a műlatintól kölcsönözve: Vaffanculo!
