Én elmentem a vásárba...
A múzeumfalu hátsó bejáratánál, a vaskerítésen túl egy leszanált lakókocsiban folyik a jegyárusítás. A kisegítő személyzet egyike készségesen nyilatkozik: Reggel kéne jönni - közli - akkor a legizgalmasabb! Már hajnali hat óta talpon vannak. A több száz árus fogadása, terelgetése nem könnyű feladat, ráadásul hajnaltájban sok a hívatlan vendég, az edényekkel és pokrócokkal házaló, órákig is eltart, mire sikerül elzavarni őket. (A Múzeumfalu hagyományosan meghívásos alapon szervezi búcsúit, így csak azok árusíthatnak, akiket erre felkérnek.) Az érdeklődés - folytatja - idén is a megszokott, a borongós idő ellenére már az első nap is sokan kilátogattak. A többség állítólag városbéli, de jönnek szép számmal osztrákok is. (Ezt később mi is megtapasztaljuk.)
Pöfög a mini-vonat, villog a sok körte, hiába, a menet üresjáratban kering tovább, a mínuszokhoz közel, a szitáló esőben nincs emberfia, aki gyermekét a körhintára engedné. Sarat dagasztva, ázósan-fázósan, forralt-borral és sültgesztenyével a kézben, valahogy csak elvagyunk. Több százan körbe-körbe, szemlélődünk. A mesterséges vasi tájban járkálunk, a zsúptetős kerített házak, ólak és istállók szomszédságában utca hosszan állnak a sátrak, bennük, pufajkás dzsekiben didergő kereskedők kínálják portékájukat. Egy vesszőből font kerítés előtt egy bácsika vészjóslóan kiállt utánunk: "Kedveském, nyakunkon az influenza-járvány, és még csak meg sem nézi a hársfamézem!" Meggyőzött.
Esernyőt kéne árulni...
Ahány kavicsos utca, annyi féle termék. Mint a búcsúban: céllövölde szomszédságában mű-kötött felsők és bunda-hegyek. Máshol kézművesek, kistermelők sorakoznak, köztük megbújik egy-egy fröccsöntött fegyver- és elemes kisautó-kereskedő. Minden van, a füstölő és az afro-utánzatú szobrok felhozatala például idén átlagon felüli. A sokszoknyás széki néni is az indián-kellékek sátrai előtt mustrálja a konkurenciát. Nem megy a bolt. - borong - kinek van kedve ilyen időben terítőket, szőrméket nézegetni? Minden ott van egy nejlonnal letakarva, - mutat a szemközti fa tövéhez. Azért válogathat ám - csillan föl szemében a remény. Feljebb, a kínai ruházati részlegnél is sok az elégedetlenkedő. Nagy bukás lesz, panaszolják, a bérleti díjak túlzott mértékén duzzognak. Közben botokkal terelgetik a ponyva tetejéről a vizet. Viccelődnek, esernyőt kéne árulni, az most biztosan menne.
A ruhatervező iparművész sátrában már jobban megy a bolt, az egyedi tervezésű (digitális varrógéppel feldíszített), lebilincselően szép sapkákat viszik, mint a cukrot. A ruhákhoz viszont már hideg van, hiába van próbafülke, nincs olyan vonzó áru, amiért valaki kigombolná kabátját. A feleség tervezi és készíti a ruhákat, párja pedig járja az országot, és diplomával zsebében árul. Ha teheti, minden évben eljön, mert itt igényesebb közönség van, olyanok, akik az értékesebb termékekre vevők. - meséli. Szombathelyre is gyakran jár, de a Savaria Karnevált már kihagyja, mert szerinte a túl sok nézelődő közt elvész az igazi vásárló.
A színpadon meglepően alacsony színvonalon (bizonyára csak kifogtuk), egymást váltogatják a vasi énekmondók, a helyi népdal- és néptánc-körök. Lovagolhatnánk, íjászkodhatnánk még, de nem tesszük, inkább tovább nézelődünk.
Az egyik kerített ház udvarában, a cserkészek birodalmában néhány srác olajtökből födőket és lampionokat farag. Az egyik szellem-fejet, az elégedetlen alkotó (bár a papának szemlátomást tetszik) dühösen a földhöz vágja, aztán gondosan a sárba tapossa. A papa csak mosolyog: legalább valahol kiéli... Máshol kemencében langalót sütnek, ezért mi is sorba állunk. Igaz, tejföl nem jár hozzá, de jó fokhagymás! Mű utcácskák mű terein csokis cukorka, fahéjas forralt bor illata, sül a liba, karajok és csülkök nehéz szaga száll.
Ha belerázódunk, van egy hangulata, annyi biztos.
