Az importált viszáki rönkhúzós bolondlakodalmas olyannyira illeszkedik a város adta díszletek, a butik-arzenálból ki-be vonuló nejlonszatyros polgárok közé, mint a disznósajthoz a ketchup. Már az ötlet is gázos, mint ha Balázs Palival akarnánk feldobni a Múzeumfalut.
Persze lehetne egy rönkhúzást, még ha se helye, se hagyománya nincs is a Fő téren, elfogadhatóbb módon tálalni. Hadd lássa az a városi, ha már nem képes kilométereket utazni, és eredeti valóságában egy-egy ilyen felelevenített népszokást elcsípni, milyen is az, ha a vasi paraszt mulat. (A paraszt egyébként nem mulat, feszengve játssza szerepét...) Ha a város rönkhúzást akar, Fő terén falusi hangulatot, tán nem beöltözött hamis-parasztokat kéne importálnia, jobban tette volna, ha bevonva polgárait, maga szervez magának mulatságot. Így, kívülálló szemlélőként szomorú végkövetkeztetései lehetnek csupán: a vasi tájszóláson, és a lovak szagán túl semmi autentikusba, csupán egy feszengő hakniba ütközött.
A mókaházasság, mint minden tisztességes ünnep hagyományai a pogány múltba vezetnek. A rituális tavaszköszöntő, farsangzáró alakoskodást mi sem jellemzi jobban, mint maga a rönk. Termékenységvarázslás ez a javából. Miközben a fallikus szimbólumra ültetett, pártán maradt asszony- és férfinép végigvonul a falun, a közönség obszcén megjegyzésekkel (ráolvasás? vagy elemi rosszindulat?), kaján vigadalommal ünnepel. Mi az ünnep egy-egy imitált stációjából, és egy-két megkövült rigmusból kapunk ízelítőt. A viszákiak elvileg akkor tartottak bolondlakodalmat, ha az előző évben egy esküvőn sem táncolhatták ki magukat. A móka, mint minden lakodalom természetesen nem délelőtt, hanem délután kezdődött és hajnalig tartó vígassággal ért véget.
Ehhez képest a menetrend a következőképpen alakult. A Fő téren először a két pártán maradt fiatal, Füty Imre és Bac Ilus jegyességének lehetünk szemtanúi. Eztán vonulunk, a Savaria Múzeumhoz, majd a rönkkel vissza, hogy aztán a téren, már a püspök társaságában az ifjú pár kimondja a boldogító igent. A lakodalomba egy-két nóta erejéig betekintést is nyerünk, majd szétoszlunk. Körítésként, míg vonulunk, egy lovaskocsin a Boglya csendesen, többnyire magának húzza a talpalávalót, a rönk körül bolondozó viszáki lakosok meg, fittyet hányva a dallamra, éneklik a maguk nótáit. Néha egy-egy megtermett asszonyság vagy egy kucsmás legény kivisít a tömegből, ők a rigmus-felelősök. Egy-egy kijelölt helyen hol a vőlegény, hol a mennyasszony imitál szökést, ez az akció a fiatalok részéről hol mobil-telefonálásba, hol butik-nézegetésbe torkollik.
Ha legalább a pár viszáki vendég-népfi jól érezte volna magát! De nem... Először azt hittük, a sorok közül a butykos hiányzik, ám a műanyag pohárból kortyolt vörös sem oldotta kellőképpen a násznép torkát. Nekik is idegen a közeg, mit is kezdhetnének azzal a sok közömbös, egykedvű arccal? Ami otthon bizonyára humoros szöveg, ütős buli, itt csak utánzat utánzatának mímelése. Mert egy rönkhúzás nem csupán színházi előadás, vagy ha az, hát élvezhetőbbre kéne komponálni. Ez egy közösség játéka, ami ugye közösség nélkül halott. Mert nincs annál szánalmasabb, mint amikor a pár beöltözött fiatal nulla lelkesedéssel lakodalmi vigadalmat imitál, kurjongat, ám néptáncolni nem tud, és a Már minálunk babámnál autentikusabb dalokat már nem ismer.
Azért mi jól elvagyunk, persze a viszákiak nélkül is ellennénk. Napsütéses szombat délelőttben sétálni így is, úgy is jó....
Ezért is várjuk már nagyon, a Fő téren mikor rendezik meg az első disznótort, kapálási versenyt vagy szüreti felvonulást, hogy érdemes legyen megint egy hétvégi délelőtt falunkból a városba utaznunk...
