A dukai tragédia is beleillik abba példátlan gyermekbántalmazási, hullámba, ami Magyarországon végigsöpör. Részeges apa, rendszeresen bántalmazott anya, megfélemlített gyerekek. A belül rendezett, ám szerény Kossuth utcai ház előtt megérkezésünkkor - egy-két órával a gyilkosság időpontja után - csak néhány tévéstáb található, nyoma sincs a falun ilyenkor szokásos csodálkozó tömegnek.
A nyomozás vezetője már a helyszínen van, a ház azonban nincs körülkerítve, a helyszín nincs biztosítva. Ez furcsa, bár a történet szempontjából elhanyagolható. A picinyke áldozatra testvére talált rá. Anyukájával voltak Sárváron vásárolni, s hazaérve ő lépett először a házba. A megrémült kislányt a szomszéd néni gondozására bíztak, az anyát idegösszeomlással korház helyett a másik szomszédba helyezték el. Az öngyilkosságot megkísérlő apát előbb korházba, majd feltehetően hosszú ideig otthonául szolgáló rendőrségre szállították. Időközben megérkeztek a helyszínelők is gyorsan szalagot feszítenek ki, majd a kapu becsukódik. Rögzítik a nyomokat, ami később jól jöhet a bizonyításánál. Az apát minden bizonnyal kihallgatják.
Lenke néni is az utcára jön, kér bennünket: tudjuk meg, hol lehetnek a nagyszülők, esetleg a nagybácsi. Hisz a meggyilkolt kislány testvére őket keresi és nagyon sír, már nem bír vele. A kérés megértő fülekre talál, autó jön és elszállítják a halott testvérét előszőr megpillantó gyermeket. Az utcán csönd van, nincsenek bámészkodók, a tévéstábok sem akarnak mindenáron interjút a szomszéddal, a polgármesterrel, sem az anyával.
Talán Ők is igyekeznének haza, mihamarabb szeretnék elfelejteni azt, amit talán soha nem lehet elfelejteni.
