Egy négyzetméter felüdülés - Irány a Tófürdő!

Nincs beléptető rendszer, de nem Bíró Péter vitte el
Szombathelynek valahogy nincs szerencséje a beléptető rendszerrel. Vegyük sorra a város két leghíresebb, ilyen céllal készített berendezését.
Egy volt a Rohonci úton, még Bíró Péter labdarúgó csapat tulajdonos szereltette fel, kapott is érte valami licencet. Aztán magával vitte Pápára. Gondolom, átfestették.
Aztán nemrégiben a fedett uszodában adtak át – a jó ég tudja, miért – egy beléptető rendszert, méghozzá akkora csinnadrattával, mintha azt a jó hírt közölték volna, hogy mostantól kezdve zavartalanul edzhetnének az intézményben a vízilabdások. Megérdemelnék.
Nos, a Tófürdőnél beléptető rendszerrel nem kell bíbelődni, ellenben lehet sportolni. Spórolni azonban csak abban az esetben, ha otthon telepakoljuk az egyik sörgyár reklám hűtőtáskáját sörrel, szecsával. Mindezekkel felvértezve érkezünk a bejárathoz, ahol a jegy megváltása után úgy suhanunk be, mint az alkesz férj kutyasétáltatás közben a lakótelepi kocsmába. Mi többet maradunk.

Mindent a szemnek, mindent a kéznek
A fenti idézet más-más helyekre és strandszituációkra érvényes. Mondjuk, arra itt sincs lehetőség, hogy ha megtetszik egy szép női fürdőruha, akkor azt minden kölcsönös szimpátiát nélkülözve közelebbről is megvizsgálhassunk. Ahogy az egyik mezei pocakkal rendelkező pirospozsgás apuka mondja a „lidlis” gyékényről lefolyva: kezeket a víztükör fölé, éljenek a csajok! Miközben durcásan elfordul, azon gondolkodom, vajon egy kis Fábryval hozott-e össze a szerencse, vagy csak véletlen az egybeesés. Aztán amikor öt percen belül nem buzizza le Csonka Andrást, és a Nagy (n)Ő szexuális életével sem foglalkozik, megnyugszom, hogy bizony egyéniséggel állunk szemben.

Az ember nyugodt. Úszómester van.   És különben is, nagymám megmondta, hogy felhevült testtel nem szabad belemenni a vízbe, előtte le kell locsolni a tarkódat. Én megteszem. Bár nem tudom, ezek a régi praktikák megállják-e a helyüket egy ilyen modern strandon? Mert az arcomon lévő anyajegyet hiába kenegettem valami sárga levet magából kiengedő gyógynövénnyel – szintén a nagyi javasolta –, semmi nem történt. Szakállt növesztettem.

Egy négyzetméternyi felüdülés
Tarkó bevizezve. Csobbanás a medencébe. Persze csak lassan, óvatosan. Fejesugrásról szó sem lehet, esetleg fejen állásról, ugyanis annyian vannak a medencében, hogy maximum besomfordálni lehet egy olyan részre, ahol kiváló alkalom nyílik a víztaposás gyakorlására.
Hátúszásról se gondolhatunk, se pillangóra, se gyorsra. Mell? Na, erről inkább ne beszéljünk. A vízben ácsorogva felrémlik egy kérdés a kedvenc időtöltésemnek számító Honfoglalóról, hogy melyik város strandján van élménymedence? És a helyes válasz is pontosan rémlik. Szombathelyen. Amúgy semmi különös, sodor a víz egy picit. Ha hagyod. Az, hogy mi is varázsolja élménnyé az ebben a részlegben lubickoló honfitársaim szórakozását, az örök titok marad.

Na majd a csúszda. Gondolom én. Külföldi nyaraláskor mindig is utáltam a csúszda parkba járni. Óráig várni a harminc fokban, jól leégni, majd malacpiros bőrrel lecsúszni. Este jajgatni. Itt azonban nincs akkora sor, nincs harminc fok, csak huszonöt. Meg különben is, csúszni jó. Mivel toronymagasan én voltam a legidősebb ezen szekcióban, csak simán, kultúráltan ereszkedtem a mélybe. Semmi cirkusz, figyelemfelkeltés. Tudják, arra gondolok, amikor a bajszos német esztergályos szeplős kislányával az ölében, magasra emelt kézzel üvölti a keszthelyi strand csúszdáján, hogy: Ich kome!

Strandröpi! Streetball! Mozogj ember!
A streetballt csak azért említem meg, hogy ne tűnjön szegényesnek a sportkínálat. Nem szeretem a kosárlabdát, így ezen változatát sem.
Na de a strandröplabda! Az már igen, olimpiai sportág. Bár meggyőződésem, hogy csak azért van a játékok műsorán, hogy a korrupcióban, olimpiák adásvételében megfáradt NOB-funkcionáriusok gyakorolhassák csőlátásukat. És ráadásul egy ilyen mérkőzésen a homok is rendelkezésre áll, hogy alkalomadtán legyen hova bedugni a fejüket. Nyilvánvalóan az ember a strandon nem folytat struccpolitikát. Magasan hordja az orrát, és irigykedve nézi a földtől minden értelemben elrugaszkodó ifjú, napszemcsis strandröpizőket. Elnézést ezért a mondatért, de úgy éreztem, eddig a cikk nem volt elég „crazy”-s. Pótoltam.

Persze nehéz játék ez a röplabda. Erről tanúskodik a mellettem bámészkodó kolléga. Aki ámulva mondja, ha egyszer megfognám, soha nem engedném el. Nem ismeri a szabályokat. Meg gyanítom, a lányokat sem.

Számolgatta Mehemed, hány félék a tehenek
Lassan végéhez érkezik a kalandtúra. Megkeresem a barátaimat, akikkel jöttem, meg a hűtőtáskámat, amit hoztam, az újságot, amit vettem. Vagyis kerestem volna. Az újságot elfújta a szél, a hűtőtáskámat pedig nem tudom, hol hagytam. Hiába, az ember életében egyetlen biztos pont van, a barátai. Természetesen a büfében vannak. Maradok én is egy kicsit.

Egyszerre sok sört hozunk, mert sokat kell „sörben állni”. És az uncsi. Lassan megyünk. Jól éreztük magunkat, és még a csúnya néniből Dj-vé vedlő Niki Belucci sem kellett hozzá. Igaz, ő legtöbbször nem hord fürdőruhát. Legutóbb a Romkertben is monokinizett. Elindulunk a kijárathoz. Útközben a fürdőruhák tarka összevisszaságában, nem tudom miért, de gyerekkorom egyik kedvenc verse jutott eszembe. Volt egy török Mehemed, sose látott tehenet. (…) Számolgatta Mehemed, hány félék a tehenek…