A városháza dolgozóinak néma sorfala fogadja a temetésre érkezőket. A kezekben egy-egy szál sárga rózsa, az arcokon szomorúság. Két fiatal, vidám, tetterős munkatársat vesztettek el. Másfél héttel ezelőtt, pénteken délelőtt, amikor a legtöbben már a hétvégére gondoltak, megdöbbentő hír érkezett. Adrienn és Emese, akik nem sokkal korábban még a folyosón beszélgettek a munkatársaikkal, baleset áldozatai lettek. Vasúti baleset. Az első reakció természetes: az nem lehet, biztosan nem ők azok. Gyors telefonhívás, igazolandó a tévhírt, de a mobilok némák maradnak. A huszonéves lányok már nem veszik fel. Soha többé.
Később kiderül, a roncsban megtalálták a Bogáti fasor házának kiterített tervrajzát.
Talán az igazgatási osztály munkatársai átbeszélték a teendőket, hogy a helyszínen ne húzzák vele az időt. A sofőr fel sem fogta, hogy vasúti átjáró felé közeledik, a táblák, jelzések és a pirosan, figyelmeztetőn villogó fény elkerülték a figyelmét. Fékezés nélkül hajtott a száztonnás mozdony elé.
Mekkora az esélye annak, hogy egy autó pontosan az ütközők elé hajtson? Nagyon-nagyon kicsi. Talán mint a totó telitalálat, vagy még kevesebb. Ha két másodperccel korábban érkeznek, akkor talán észre sem veszik, hogy veszélyben voltak, ha öt másodperccel később, akkor a mozdony mögött suhannak át és megússzák egy örök életre emlékezetes rémülettel. De a "ha" szócskának ilyenkor már nincs értelme, mint ahogy az a ravatalozóban is elhangzik.
Két koporsó egymás mellett. Az életben munkatársak és barátnők voltak, együtt távoztak és az utolsó útra is együtt mentek. Adrienn 24, Emese 29 évet élt. Nyugodjanak békében.
