Amikor először olvastam az alkalmazásról, amit több tech-oldal is csak úgy emlegetett, mint az anti-Instagram, rögtön sikerült felpiszkálni a kíváncsiságomat. Hiszen az Instagram mégiscsak az a mobilos képmegosztó, amit szomszéd lánytól a popszupersztárig, fotóművésztől a méreggazdag ficsúrig mindenki használ, ez számít a telefonos fényképezés leghájpoltabb alapvetésének, amit még a Facebook is felvásárolt egymilliárd dollárért. Na de akkor milyen lehet az a programocska, ami ennek a szöges ellentéteként jelent meg az App Store-ban? Ki akartuk próbálni. És kipróbáltuk.
Az a neve, hogy 1-Hour Photo, a lényege pedig: ha lövünk vele egy képet, akkor azt nem láthatjuk azonnal. Hanem csak egy óra elteltével!
Bizony, várni kell. Na de mire jó ez? Az alkalmazást lefejlesztő vállalat így magyarázza ezt:
amikor végre megláthatod az elkészült képet, addigra a megörökített pillanatok már emlékké változtak, ez pedig örökre megváltoztatja azt, ahogyan gondolsz rájuk. Nem terelődik el a figyelmed a pillanatban azzal, hogy megnézed a fotódat. Vagyis a speciális pillanatod tényleg csak magáról a pillanatról fog szólni.
A megközelítés érthető, hiszen ma már egy menő nyaralási helyszínen több mobilt nyomkodó embert látunk, mint olyat, aki szimplán csak gyönyörködik a látványban a két szép szemével. Ahogyan koncerteken is gyakran sűrű, tömött sorokban világítanak a magasba emelt kijelzők, mert persze mindenki fotózni akarja a kedvencét. Ahelyett, hogy inkább élvezni A PILLANATOT!
Így ez az app egy érdekes visszalépés az analóg fotózás hagyománya felé, aminek fénykorában teljesen természetes volt, hogy a fotózás pillanata után nem tudtuk leellenőrzni a képet. Mert először elő kellett hívni a filmet.
Bármennyire furán hangzik, ennek megvolt a maga előnye: az, hogy az ember kétszer is meggondolta, mire lövi el a drága képkockákat. Na de ugyanezt az érzést idézi-e elő a 1 Hour Photo? Egy Budapest-Szombathely vonatúton épp volt időm ezt ellenőrizni, úgyhogy letöltöttem az amúgy ingyenes alkalmazást és elkészítettem az első képet.
Induláskor, nem sokkal negyed 11 után nyomtam meg a nagy, szürke, virtuális fotógombot. Hogy mikor láthattam meg először, milyen lett a kép? Körülbelül Komáromnál! Kiderült, hogy az analógos hatás kedvéért ráadásul fekete-fehér a végeredmény:
Muszáj volt művészkedni is természetesen. Ezt a fotót is Győr előtt láthattam csak valamennyivel:
Meg ezt a szelfinek indult képet is. Csak itt, ha jól emlékszem, pont felfigyeltem a kalauz munkálkodására, így nem sikerült farkasszemet néznem a mobilom kamerájával:
És itt már kezdett egy bizarr tudati állapot eluralkodni rajtam, ami olyan volt, mint a déja vu valamiféle távoli másodunokatestvére: jé, hát erre a jelenetre emlékszem, de nem most volt, mert már arrébb vagyok százvalahány kilométerrel, életem egy későbbi pillanatában. És mégis most villan csak fel a múlt. Mintha az előző percben történt volna! A kép készültekor még a jegyemet sem kezelték, pedig valójában már ott éktelenkedik a tinta rajta bő egy órája. Megzizzentek az idősíkok.
Lányos zavaromban ennek megfelelően készítettem egy ilyen véletlen felvételt is. Ugye, hogy galériában a helye?!
Ám mivel ezt már Győr után készítettem, körülbelül Répcelak után röhöghettem csak egy jót rajta. Viszont Csornába becsorogva csekkolhattam, hogy lett még egy ilyen hitchcock-i homály is Komárom magasságából:
Ekkorra már tényleg kezdett vicces játékot űzni velem az agyam, már nem csak az idő bomlott kicsinykét, hanem a helyszínek váltakozása nyomán a tér is, ezért úgy éreztem, szükséges visszaszakadnom kicsit a valóságba:
Hatóság a győri pályaudvaron. A sárga foltokat nem az alkalmazás készítette, hanem a hülye törvényi előírások miatt készítettem én magam.
A szokásos csornai várakozás képe természetesen csak Szombathelyre begurulva vált láthatóvá. Ha turista lennék, és bemozdult volna a kép, most cseszhetném!
Répcelak táján megint szétművészkedtem magam:
Itt pedig már szállunk lefele Savariában a mindenféle demográfiai jellemzőket felmutató utastársaimmal. A családi ebédnél előbukkanó felvétel viszont már nem nagyon hatott meg. Inkább zavart már, hogy így elkésett. Mégiscsak a hírverseny éveit éljük! Én meg egy órával ezelőtt lejöttem már a szerelvényről!
Erről a Szelestey László utcán képről meg konkrétan meg is feledkeztem. Aztán persze felfedeztem a telefonomban - na, akkor mosolyogtam kicsit.
Akkor most megéri ez az egész cécó, vagy nem?
Mivel nem nyaralásos vagy egyéb speciális körülmények között ejtettem meg ezt a fontos tesztet, maradandó emlékek híján rám nem tett annyira mély benyomást az app, mint gondoltam volna. Ráadásul nincs limitálva az egyszerre egymás után ellőhető képek száma, így az Analógfotós Életérzés is csorbul.
Viszont azt is gondolom, hogy sokkal nagyobb lehetne a játéktér, ha kibővítenék a fejlesztők az "előhívási" opciókat: ha beállíthatnánk, hogy mennyi idő múlva jelenjen meg a kép. Igazán mókás lenne hirtelen három hónappal korábbi nyári fotókkal szembesülni, amikor már hosszúkabátos cidri van, de a merészebbek pár éves intervallummal is kísérletezhetnének. Mindenesetre aki megnézné magának így is, és almalogós készülékkel rendelkezik, az ide kattintson! Aztán számoljon is be kommentben, mennyire ment szét az időérzékelése.
