Szombathelyi lány a Topmodellben – Rónaszéki Anna véletlen helyett a maximalizmusra bízza

Rónaszéki Anna átható jégkék tekintete megjárta Milánót és Japánt, legutóbb jelentkezett a Viasat3 Topmodelljébe. Interjúnk.

– Helyezzünk téged képbe egy kicsit a Nyugat olvasói előtt. Mit érdemes tudni rólad?
– 1982 novemberében születtem Szombathelyen, a Kanizsaiban érettségiztem. Ezután három évig egy fogtechnikusi iskolába jártam, és most már ezzel a képesítéssel dolgozom családi vállalkozásban. Van egy keverék kutyusom, Loli, vele szoktam nagyokat sétálni a friss levegőn… Pihenésképp imádom a divatlapokat lapozgatni, messzi tájakra utazni, na meg vásárolni akár egy kis hajcsatot, amitől máris jobb kedvem lesz, ha éppen nem vagyok toppon...

– Mióta tart a vonzalom a kifutó felé?
– A gondolat, hogy megmutassam magam, gyerekkoromtól foglalkoztat. 9-10 évesen már nagymamám ódon ruháiban tartottam otthon divatbemutatót, ahol pontozni is kellett a mutatványt. Tizenöt évesen jelentkeztem a Ifjúsági Magazinba, ahol a címlapra kerültem, és a fotósorozatommal nyertem egy modelltanfolyamot. Ezt elvégeztem, és készítettem is utána egy portfóliót, ami alapján egy modellügynökség vezetője rögtön lecsapott rám, hogy dolgozzak nála. Aztán megjelentek rólam képek a Százszorszépben is. Ma pedig már mindent, ami divattal, modellkedéssel kapcsolatos, elölről-hátulról betéve tudok.

– Hány évesen döbbentél rá, hogy ezt te komolyabban is művelni akarod?
– Tizennyolc. De egyébként is ki akartam várni azt az időt, míg leérettségizem, hogy csak utána menjek ki külföldre. Szerintem fontos az, hogy legalább az érettségid meglegyen. Sok tinilány azt mondja, magántanulók lesznek, aztán el is felejtik az iskolát... Ha meg az nem jön be, akkor nézegetnek nagyokat.

– És akkor lépésről-lépésre, észrevétlenül elindultál a profivá fejlődés útján…
– Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy több modellversenyen próbálkoztam már, de nem sokszor jutottam túl a középdöntőn, nem tudom miért, talán túl gyerekes volt akkor még az arcom. De sosem adtam fel, mindig megpróbáltam a következőt.

Személytelen mediterrán válogatóktól az anyáskodó távol-keletig

– Azért csak-csak kijutottál Olaszországba. Ez volt az első külföldi élményed modellként, hogyan zajlottak ott a dolgok?
– Egy válogatásnak köszönhetően mehettem ki Milánóba. Az ottani buszpályaudvaron, csakúgy, mint a filmekben, a kirendelt sofőr egy táblát tartott Anna felirattal, így nem volt nehéz egymásra akadnunk. Bevittek az ügynökségre, hogy levegyék a méreteimet, Polaroid képeket készítettek, majd a kezembe nyomtak egy kulcsot és egy térképet, bekarikázták hol fogok lakni, és mondták, hogy mehetek haza. Körülbelül két órát bolyongtam, míg odataláltam a szállásra, ahol három brazil, két orosz és egy másik magyar lánnyal együtt laktam. Magamra voltam utalva, senkire nem számíthattam. Reggel felkeltem, mentem a válogatásokra, és késő estig talpon voltam, amikor már csak annyi erőm volt, hogy ágyba zuhanjak.

– Gyanítom, Tokio azért kicsit más tészta volt…
– Mi az hogy, ráadásul azzal az egyik legnagyobb álmom teljesült be. Oda nagyon kevés lánynak van lehetősége kijutni, mert igen szigorúak a feltételek: a méretek, a babaarc, hibátlan bőr és fogak, gyereklány kinézet – a lényeg a natúr szépség. Mindössze négy-öt ügynökség létezik, és egyhez körülbelül húsz lány van csak szerződve. Ez világviszonylatban nagyon kevés: míg itt egy válogatáson harmincan vagyunk, addig Olaszországban kétezren. De sokkal jobban vigyáznak is a modellekre, értékelik őket, nem úgy, mint Milánóban, ahol az utcán minden második lány modell, szinte ügyet sem vetnek rájuk.

– A te esetedben ez miben nyilvánult meg?
– Tokióban egy lesötétített kisbuszban vittek mindenhová, és saját menedzserünk volt, aki elmondta a válogatáson, hogy mit érdemes tudni rólunk, munka után pedig felhívta az embert, hogy rendben hazaértél-e, meg voltak-e veled elégedve. Éreztük a törődést. Forgattak velem többek között egy csokireklámot is, ahol külön szobám, öltöztetőm, virágcsokrom és tolmácsom volt. Úgy viselkedtek velem, mint egy sztárral, nagyon meg voltam illetődve… Plusz minden másodpercre pontosan kezdődött-végződött. Hihetetlen, mennyire precízek.

A Topmodell kaput nyithat a belterjes magyar divatszakmába

– Elmentél világlátni, most pedig hazatértél, hogy belevágj a Viasat műsorába. Milyen megfontolásból vetted rá magad, hogy jelentkezz a Topmodellbe?
– Az amerikai verzió valamennyi műsorát megnéztem, és nagyon szimpatikusnak tűnt. Gondoltam, megpróbálom, mert itt Magyarországon eléggé nehéz befurakodni ebbe a modellburokba: nagyon bensőséges a légkör, az új embereket nehezen engedik maguk közé. Ez a műsor lehetőséget ad, hogy megismerjen az egész ország, plusz a divatszakma krémje fordult meg a műsor készítői között, akiktől rengeteget lehetett tanulni.

– Vesszünk el egy kicsit a részletekben…
– 2005 tavaszán már a felhívás második napján jelentkeztem. Elküldtem a fotóimat, az önéletrajzot és egy bemutatkozó videofelvételt, amin azt kellett bizonygatnom, miért lennék én a legmegfelelőbb erre a posztra. Teltek a hetek, és egyszer csak csörrent a telefonom, hogy lesz egy válogatásom. Akkor csak 300 lányt néztek meg három napon keresztül, de összesen tudtommal 1200-an jelentkeztek. Ott még nem mondtak semmit, hogy továbbjutottam-e vagy sem.

„Nem értettem, anyukámék miért sunnyogtak körülöttem a kamerával”

– Itt már a szakmai zsűri előtt mutatkoztál be. Mit kellett tenned?
– Nem voltam egyszerű helyzetben, mint ahogyan senki sem. Engem Árpa Attila arra kért meg, hogy üvöltözve, teljes felindulásból mutatkozzam be, mintha kiosztanék valakit. Húsz ember előtt elég nehéz volt, de megoldottam.

– A többiek milyen feladatot kaptak?
– Volt, akitől éneklést kértek, egy másik lánynak olaszul kellett káromkodia, egy harmadiknak kirohannia, és behívni valakit, akit vagy pofonvág, vagy szájoncsókol…

– Nem bántak veletek kesztyűs kézzel… És ezzel meg is volt a casting?
– Még ki kellett töltenünk egy harminc oldalas kérdőívet is, amiben olyan kérdések szerepeltek, hogy mit vinnék be magammal a Topmodell villába, gyantázom-e a lábam, ki a kedvenc modellem, vagy hogy kit neveznék hősnek…

– Hamarosan pedig közelgett a végső válogatás, amiről még azt sem tudtad, hogy visszahívnak-e rá egyáltalán.
– Így van, két hét elteltével a szüleimre telefonáltak rá titokban, hogy vegyenek fel videóra, amikor hívni fog az Attila, hogy bekerültem a harminc lány közé. Nemigen értettem, anyukámék miért sunnyogtak körülöttem a kamerával… Aztán amikor jött a hívás, hirtelen nem is tudtam szóhoz jutni.

Végül a budapesti Hiltonban volt a válogatás, ahol a tizenhárom lányt kiválasztották. Reggel hétre kellett mennünk, majd egy sorszámmal az emeletre vonulnunk, hozzátartozóinkkal pedig közölték, hogy aki nem jön le, az bekerült a műsorba. Így én el sem búcsúzhattam a kísérőimtől, egyből sajtótájékoztató következett, rögtön beindult a gépezet. Megtörtént az első fotózásunk is, aminek eredménye a plakátokon és a honlapon is látható. Aznap kora hajnaltól este tízig nem volt megállás.

Szabályok közé szorítva

– Beköltöztetek a Topmodell luxusvillába, ez a momentum kicsit a kereskedelmi tévékben látott valóságshowkra emlékeztet… Nyilván megszabták, mit csinálhattok és mit nem.
– Jól mondod, nagyon meg volt kötve a kezünk: a mobilokat elvették, nem érintkezhettünk senkivel, újságot sem olvashattunk. Egyetlen kijelölt teraszunk volt, amire kimehettünk, valamint feltöltötték a konyhánkat étellel, és ennyi. A nap huszonnégy órájában két operatőr járt a nyomunkban: mindenhol ott voltak, öt méternél messzebb sem lehetett elhagyni őket. Nem beszélgethettünk a stábtagokkal sem. Egy kisbusszal vittek mindenhova, két asszisztens és egy testőr kísért minket minden álló nap. Persze őket is hiába kérdeztük, csak sejtelmes válaszokat kaptunk, hogy „majd megtudjátok, mi lesz”, és hasonlókat.

– Ha megszegtétek a szabályokat, az szankciót vont maga után?
– Igen, például nem kaptunk ételt, vagy elzárták a melegvizet.

– Rövid pórázon tartottak titeket… A feladatok is ilyen kemények voltak?
– Nézd, a napjaink úgy kezdődtek, hog hajnali öt-hat körül módon ébresztettek, de nem akárhogyan: az első reggelen például katonák ordítottak ki minket az ágyból, ellentmondást nem tűrően közölve, hogy öt perc múlva sorakozó. Márpedig tizenhárom lány két fürdőszobára elég necces…

– Tulajdonképpen tesztelték a tűrőképességeteket.
– Igen, szinte mindig pár pillanatunk volt, hogy elkészüljünk a semmiből a valamibe, amiről nem tudtuk, hogy mi lesz az. Óriási a titkolózás. Volt úgy, hogy vécére menni nem volt időnk, vagy még enni sem. De nem is figyeltek oda, hogy olyan ételeket kapjunk, ami egészséges. Én például allergiás vagyok a tej- és tojásfehérjére, tejcukorra, ezt azonban elég hamar elfelejtették...

„Magányos farkas típus vagyok”

– S hogy bírtátok egymást a lányokkal?
– Köztudott, hogy sok nő egy helyen nem fér meg. Mindenkinek a szemében ott sejlett az irigykedés. Ez egy verseny, ennélfogva nem is születnek itt életre szóló barátságok, legfeljebb felszínes puszipajtás-kapcsolatok. Komolyabb veszekedések persze nem voltak köztünk, legfeljebb a kimerültség szült konfliktusokat.

– Te hogyan jöttél ki a többiekkel?
– Én inkább az a magányos farkas típus vagyok. Attól nekem nem lesz se jobb se rosszabb, ha egész nap barátnőket próbálok gyűjteni magam köré. Inkább arra figyeltem, hogy a kapott feladatot maximálisan teljesítsem. Tudtam, hogy mit várnak el egy modelltől a munka során: hogy csendben maradjon, odafigyeljen, és meg is csinálja amit mondanak nekik. A többiek közül viszont jópáran nem vették ezt figyelembe, és ezt meg is kapták a zsűritől. Ha élesben ment volna, biztosan hazaküldték volna őket.

Hullámvölgy után látványos felemelkedés

– Mindenesetre te már rögtön az első körben a zsűri elé kerültél, mint potenciális kieső.
– Valami azt súgta, hogy bent maradok, és végül valóban a másik lány ment haza. De még így is kőkemény kritikát kaptam, éreztem, hogy szinte meggyullad az arcom. A fejemhez vágtak mindent: hogy én szépségversenyre vagyok csak való, gúvasztom a gülü szemeimet, ésatöbbi. Az utána következő részekben azonban már látták, hogy fejlődök, és az ékszeres fotózáson az én fényképem lett a legszebb. Ennek külön örültem, hiszen az a Szipál Márton fotózott minket, aki Hollywoodban minden hírességet lencsevégre kapott már, Marilyn Monroe-tól Scarlett Johanssonig, akit magam is imádok.

– A zsűri majdnem kiejtett, azóta viszont profi módon viszed végig a különböző feladatokat, és mutatod meg sorra a legkülönfélébb arcaidat. Hogyan sikerült ekkora, úgymond minőségi ugrást véghezvinned?
– Kezdtem ráérezni, hogy mit akarnak látni egy képen, és kezdtem feloldódni a lányok között is.

– Ha most kérdeznék meg, hogy mindezek fényében indulnál-e a Topmodellen, mi lenne a válaszod?
– Tuti, hogy még egyszer vállalnám a rizikót. Bőven megérte, hiszen aki számít a magyar divatszakmában, azzal találkozhattunk, és sokat tanulhattunk tőlük. Olyanokat például, amiről azt hittem, jól csináltam eddig, de kiderült, hogy nem. Az pedig, hogy képernyőn vagyunk, mindenképpen előnyként kamatoztathatjuk majd a jövőben.

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk, vagy küldjön róla fotót. Akár névtelenül, titkosított üzenetküldő rendszerünkön keresztül itt, vagy facebook messengeren ide kattintva. Esetleg emailben, itt: jelentem_KUKAC_nyugat_PONT_hu

Könnyű