James Joyce 1904-től haláláig önkéntes száműzetésben élt, méghozzá azért, mert Írországban az állapotok ugyanolyanok voltak, mint ma Magyarországon: egy borzasztóan megosztott helyzet volt, politikailag és vallásilag álltak szemben egymással az emberek. Ő nem akart lecsatlakozni egyik oldalhoz sem, ezért elhagyta hazáját, ahová többet nem tért vissza. Szombathelyen egy Blum Márton és annak négy fia élt a Fő tér 40-41-es számú ház alatt: könnyen elképzelhető, hogy Blum éppen Joyce-tól tanult a Berlitz Intézetben angolt halljuk az alaptörténetet az írótól, amire maga a regény is helyezkedik.
nemcsak képzeletem James Joyce-áról, hanem a számomra Magyarország metafórájává vált Szombathelyről is szól
Az Ulysses szellemi muníciójából és helyi élményekből táplálkozó mű a Szentháromság-szobrot is megingató hajnali viharban kapualjak alá húzódó kóborkutyák és az esőfüggönyben hömpölygő szennyes ár képével indít, ami magával ragadta a ház falához támasztott zsákokat. A zsákok szája kibomlott, tartalmuk mocskos, véres rongyok állati tetemekkel bűzlő városi szeméttel keveredve hamarosan beborította a teret. A zuhogó esőben, a széltől meggörnyedve négy, csomagokat cipelő alak próbált átgázolni a szennyes iszapon, hogy elérjék a Blum ház kapuját.
Ópiumfüggés, totalitárius májkultúra, anarchista kabaré, Leopold Bloom polgári kör, egészségügyi maszkok igen, mindezek képesek összekapaszkodni, ha mi képesek vagyunk kézbe venni a könyvet. Nem utolsósorban azért, mert az író számára tulajdon bevallása szerint Szombathely Magyarország metaforája: mint cseppben a tenger mutatkozik meg benne a magyar valóság, s ezt éppúgy belesűríti bizarr, de módfelett olvasmányos alkotásába, mint az itt szerzett tapasztalatait, különleges lakói iránt érzett barátságát, szeretetét.
Tessék jól körülnézni, mert már kapható.
