Legutóbb a Nyugat.hu is üdvözölte a hírt, hogy régiónk fejlesztési tanácsa hétszáz ropogós millában hajlandó áldozni kerékpárutakra, illetve hogy a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium egymillárdra rúgó keretösszegben a már meglévőket lesz hajlandó felújítani. Hogy mindez mennyire tudható be a leginkább Budapestre összpontosuló kerékpáros közösségek hiperaktív tevékenységének, arra nincs mérőszámunk, ha csak az nem, hogy a tavaszi Critical Mass bringás felvonuláson a világ valamennyi városát leköröztük a demonstráló kétkerekűek számát illetően: ötvenezren gurultak végig a pesti rakparttól a Városliget zöldjéig.
Ettől függetlenül még bőven Dunát lehetne rekeszteni azon hátrányok lajstromba vételével, amik a magyarországi kerekezőket nap mint nap sújtják, kezdve a jobbra tartás követelményét teljesítő bringásra óvatlanul rányitott kocsiajtótól egészen a kerékpárutak aggasztó hiányáig. De ha még van is valahol ilyen, bizonyos körülmények még így is ellehetetlenítik a rajtuk történő közlekedést. Ilyen körülményeket vesz számba például a magyar kerékpárutak szégyenfalának becézett blog, aminek van zsákjában minden jó: bringaút közepére biggyesztett tűzcsap, bringautat figyelmen kívül hagyó építkezés, bringaúton parkoló rendőrautó.
A leghasítóbb repedés
De mi a nagy helyzet a szombathelyi viszonylatokkal? tettük fel a kérdést,
és már úton is voltunk. Azt azonban nem gondoltuk volna, hogy rögtön az első negyed
órában belegurulunk mit gurulunk, zakatolunk! az első szó szerinti megrázkódtatásba
(igaz, rögtön a legnagyobba). A helyszín a Rohonci út belvárosból kifelé vezető
szakasza, az Engels Frigyes utcánál kezdődő bringaút, aminek rögtön az elején
ordas seb éktelenkedik, mint azt képünk is mutatja. Aki nem ismeri e szakaszt, komoly
zakózást kockáztat az est leszálltával. Egyébként csak a seggét veri szanaszét.
A hátsó fertályra mért csapások elaprózva ugyan, de a túloldalon is megtalálhatóak: a hali pálya felé haladván épp az orrom előtt tekergőzött egy kisleány, előtte édesanyjával, aki egy fékezés esetén könnyen csúnyácska koccanást idézhetett volna elő, hiszen gyermeke inkább volt elfoglalva a göröngyökkel, mintsem a közlekedésre való hathatósabb odafigyeléssel. A repedések ráadásul úgy koncentrálódnak itt, hogy a gyalogosok természetesen sima felületen lépdelnek, a kerékpárista meg szív, mint a torkosborz.
A legvadabb terep
Ezt a jelzős szerkezetet bármelyik sokat tapasztalt városi bringás orra alá
dughatnánk, ajka nyomban görbületbe ugrana, pupilla beszűkül, arc levált három
fokkal világosabb árnyalatba. Úgy is van, ez a Paragvári úti lidércnyomás, amit
valaki egykor nyilván csak a vicc kedvéért keresztelt el bicikliútnak. A Szent Imre herceg útja felé tartó
egy kilométeres szakaszon végig sínylődhetünk, de különösen vigyázzunk a két
kritikus pontra, a Szűrcsapó utca bekötésénél illetve a Fekete Sas patikánál.
A túloldal gyakorlatilag ugyanez pepitában, egyedül az javít a közérzeten, hogy a le- és felhajtók rendben vannak. De hogy még véletlenül se klappoljon minden, itt éppenséggel a gépjárművezetők lelik rendszeresen örömüket abban, hogy ráparkíroznak a bringaútra úgy, mint képünkön a bababolt előtt.
A Petőfi utcán haladhat át, mondja a vakbarát jelzőlámpa, mi pedig ehhez mérten a Március 15 térről dzsalunk a Király utca felé, a sárga vonallal jelzett kerékpársávban. Ami viszont, láss csodát tréfás verzióban, olyan se füle-se farka módon végződik (egyszercsak hopp, vége a csíknak), hogy azt még tábla is elfelejtette jelezni. Hadd lepődjön csak meg szegény kerékpárpilóta, hogy a következő pillanatban már az autókkal kell megvívni a talpalatnyi helyért - itt ugyanis gépjármű és bringa a parkolóhelyek miatt nemigen fér el egymás mellett.
Sehol máshol nincs olyan kijelölt terep a küllősöknek, mint a pláza felől indulva a Brenner Tóbiás körúton: mintha csak a Szalézi-templommal harmonizáló színt kerestek volna ide a tervezők. Csakhogy kőelemeket is kerestek hozzá, egybefüggő aszfaltfolyam helyett, így amennyire szép, annyira rázós. Ezért is preferálják a bringások itt a járdát, ami meg ugye annyira nem jó.
A legnagyobb röhej
Néhányan a közlekedés-felügyeletnél szerfelett mókás kedvükben lehettek,
amikor a következőt kitalálták. Az még hagyján, hogy a Zanati út laza két kilométerén
keresztül a biciklistának hol le kell gördülnie az útra, hol vissza a járdára, mert
sávjának kialakítását a buszmegállóktól tették függővé, sőt, néhol által is
kell menni a túloldalra, minderre fel is kellett helyezni a koronát. Íme, a Tesco végénél,
a körforgalomnál megleltük Magyarország talán legrövidebb kerékpárútját, aminek
kemény tizenöt méterét négy tekeréssel lehet abszolválni.
A legesztétikusabb - mert ilyen is van
No, de legyen öröm is az ürömben, mert szerencsénkre nem csak kerékpárúton
kalézoló gyalogosokkal, ugyanoda parkoló tahókkal, és feneketlen gödrökkel áldott
meg minket a szombathelyi közlekedési viszonyrendszer: reppenjen itt a végén a fehér
holló, a tükörsima felület, amit egyedül csak a fel- és lehajtók hiánya tesz kissé
borongóssá, de még így is kiemelkedik társai közül: felderítő akciónkban a Bartók
Béla körút viszi az aranyteleszkópot olyannyira, hogy ottjártunkkor éppen
befejezték egy húszméteres szakasz aszfaltozását. Talán példát kéne venni erről
a város egyéb részein? Talán nagyon is.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
