Jó lenne belelátni a fesztiválszervezők fejébe, hogy miért erőltetnek a nagyszínpadra olyan huszadrangú fellépőket, mint a Mademoiselle K vagy az azt megelőző napon a britpop legszürkébb kliséit egymásra halmozó The Cribs. Persze, a délutáni órák a leghálátlanabbak, hiszen a lézengésen túl nemigen történik semmi a küzdőtéren - pedig ezen könnyen lehetne korrigálni, emlékezzünk csak a két évvel ezelőtti, pazar Gentleman show-ra. Node mindegy is, így legalább kényelmesen kiértünk Róisín Murphyre, akit már nem csak a Sing It Back-ért szeretünk, de a Movie Star-ért és a Let Me Know-ért is.
Róisín Murphy vonzotta a mosolyokat
Az említett dalokat már a zenész kedvesével, Marky Brydonnal való szakítás után saját neve alatt hozta össze (ők ketten voltak korábban a Moloko, ugyebár), de a tekintetében fagyos, temperamentumában viszont nagyon is tüzes ír énekesnő azért a Szigeten sem maradt egyedül: komplett zenekarral érkezett, köztük két csokoládé vokalistával, akikkel hármasban a számok közben vígan elmókáztak a színpadon: hol árnyékboxoltak, hol a basszusgitárost teperték földre. Róisín pedig mindeközben ruhákat váltott, hol szögletes űrkosztümbe bújt, hol piroskás zsákruhába, és bohóckodott, néha fellengzős hangsúlyokkal, de ez épp illik a karakteréhez. A műsor tipikusan nyári volt, semmi extra művészkedő mélység, de tinglitangliság épp ideillő jókedv-generátorként működött, még a megivott söröket is öröm volt kiereszteni utána.
A koncert közben felfedeztük az idei Sziget egyik legelvetemültebb arcát is, aki alighanem napok (hetek, hónapok, emberöltők?) óta hordott pulóverében és kezén hosszú évek sora alatt összegyűjtött, ronggyá amortizált karszalagokkal parádézott az első sorokban (lásd fotóink között). Akkor még nem sejtettük, hogy ő békés tengerimalac lenne abban az oroszlánketrecben, amibe este fél tízkor megkockáztattuk a benyomulást.
Fenevadak közt az oroszlánketrecben
A Hammerworld sátorban ugyanis a legerősebb koncert kezdődött, amit a Sziget elbír: a kísérleti-thrash-metál joggal istenített formációjára, a Meshuggah-ra várt ezernél is több elszánt ember, és úgy firtatta a színpadot már az előkészületekkor, mintha a megváltó földi manifesztációja készülne mindent elsöprő performanszára.
A start után egy perccel világossá vált: nagyon nem is állnak ettől messze. A tömeg hipnotikusan szívta magába az acélos riffeket, a pedánsan elhelyezett diszharmóniákat, és azt a poliritmikus dobolást, ami Tomas Haake-t a földkerekség talán legjobb metáldobosává avanzsálta. E sorok írója szembesült az elkerülhetetlennel is: közvetlen mellette egy haveri tenyerekből összeállt cigánylétráról emelkedett a magasba egy vadul fújtató német, aki természetesen a rossz irányba dőlt (a sérülést megúsztam, köszönöm).
A láncáról eloldozott hangulat közepette jobbnak láttuk a peremre húzódni, ahol a Szigeten szokatlan módon magyar szavakba botlottunk, azok azonban különös törésekkel követték egymást, mintha csak rímelni akarnának a cybermetál zenekar mutatványára. Kiderült, a fotók holléte után érdeklődő fiatalember egyenesen Izraelből érkezett, majd miután bepötyögtük neki, hogy nyugat pont hu, viszonozta a kedvességet, és elmondta, hogy a Meshuggah az bizony jiddis szó ám, és tébolyultat jelent. Mi a tébolyt végül a hírneves Maceo Parker funkjával öblítettük le a jazz sátorban, ami szintén eljutott odáig, hogy kinőjje önmagát. Mi lesz itt jövőre? Vagy netán a Csepel-szigeten lesz? Mert hát mégiscsak árulkodó, ha már azon is meglepődik a pultoslány, hogy magyarul kérjük a hosszúkávét.
