Idő előtt kezdő Babyshambles, és egy szétesett költőlélek
Tömött sorokat kerülgetünk a bankjegykiadó-automatánál: a Sziget utolsó napjára, úgy látszik, mindenki kifacsarta a pénztárcáját. A tömeg a vészesen közelítő munkanap ellenére sem ritkult, a nagyszínpadhoz való eljutáshoz gyors irányváltásokkal megtűzdelt, profi fesztiválozók által már régóta alkalmazott manőverezéseket kell végrehajtani. Az első meglepetés akkor ér, amikor látom: borult a program, köszönhetően annak, hogy a lakodalmas drum & bass földi helytartói, a borzasztóan idegesítő Prodigy-remixszről ismert Pendulum kamionja karambolozott, így hiába érkeztek meg az együttes tagjai, nem volt mivel zenélniük.
Az eredmény: a szigetországból érkező Babyshambles már jóval a meghirdetett időpont előtt nekiállt játszani. Ennek annyira nem örültünk, mert nem volt már alkalmunk a szervezetbe vinni a szokásos délutáni felkészítő söradagot, de legalább pisálás okán sem kell majd otthagynunk a koncertet, ami oly nagyon érdekelt minket. Pete Doherty, a meg nem értettségében sokszor tiltott szerekhez nyúlt brit költő és ügyeletes fenegyerek - aki a drogos szupermodell Kate Moss-szal kavart, majd később pletykák szerint gerincra vágta a drogos Amy Winehouse-t is - egészségügyi szempontból láthatóan most sincs a helyzet magaslatán, ellenben hamuszürke bőrben, kopottas kalapban és gyűrött ingben.
Ramaty állapota miatt aggódunk is, hogy esetleg egy ponton megszakad a koncert, de nem: ugyan sokszor saját világába befordulva, de becsületesen lenyomja amit kell, közben ásványvizes palackot rúg egy kameramann felé, majd a színpadra bedobott tekilás citromot pattintja be a szájüregébe - bár tény és való, hogy korábbi zenekarával, az azóta is kultikusként emlegetett The Libertines-szel bizonyára erősebb műsort adott volna, mint ez a mostani. Nem baj, a záró Fuck Forever refrénjétől így is sok csillogó szemű leányka rekedhetett be.
Műanyag horrornő és James Brown szelleme
A koncert utáni lézengésben francia fiatalokkal elegyedünk szóba: mint sokan mások, országuk zászlajával érkeztek, azzal a kivétellel, hogy ők egy próbababa fejét is felszúrták a zászlórúd csúcsára. Mint megtudtuk, a hölgy neve Bithus, és mindenki kurvája, aki csak akarja. Akartuk, kaptunk is tőle egy french kiss-t. Alig negyed órával később viszont már japánok pózolnak a lencsénk előtt: ők véletlenül keveredtek, mi céltudatosan sétáltunk a blues színpad elé, ahol a soul-énekes Hubert Tubbs a Soulblaster nevű magyar zenekarral közösen a fesztivál egyik legkerekebb élményét nyújtotta: velőig hatoló funkkal vettek le a lábunkról, és egyetlen más fellépőnél sem éreztük azt, hogy ilyen közel tudnak kerülni közönségükhöz.
Az idő előrehaladtával belenézünk a megkattant dubmágus Lee Perry műsorába, aki erre az alkalomra tükrökkel dekorált (mert el kell valahogy űzni a gonosz démonokat) sapkájára egy füstölőt is illesztett, messziről azt a hatást kölcsönözve neki, hogy épp harmadfokú égésben szenved a feje. Nehezen bírjuk itt, a világzenei nagyszínpadnál a cirka kétezresre duzzadt tömeget, pedig az éjféli műsor, amire készülünk, még ennél is nagyobb nyomorral kecsegtet.
Valóban, a party aréna cirkuszi óriássátrába a bejutás kész téboly, a civilizált egymásra figyelésnek szikráját sem érzékeljük. A csordaszellem tolongásban ölt testet, a páratartalom a csillagos eget súrolja, de azért megembereljük magunkat, hiszen mégiscsak a Justice készül játszani egy órácskát. A franciaelektró sztárjai derék műsort adnak, titkon mégis alig várjuk, hogy a hajnal eltöltésére eljussunk a Mokkacuka bázisig, ami ugyan kívül esik a hivatalos repertoáron (ergo nem a Sziget szervezői szervezik, ez egy állandó zenés hely a hajógyárin), mégis az egyik leglátogatottabb bulihelyszín.
Mi itt búcsúzunk a 2008-as Sziget Fesztiváltól, ami szép volt, jó volt, de szebb lett volna kevesebb nagymellényű külföldivel, és jobb lett volna több érdekes zenekarral. És igen, jövőre már szeretnénk végre látni az LCD Soundsystemet és a White Stripest.