A gondviselés végül - épp jókor - a Karnevál mellé állt. Kis híján elverte jókedvünket a délelőtti égi csőtörés, ám mire végleg lehúztuk volna a redőnyt, kiapadtak a mennyei források. Délutánra már nyoma sem volt a kora-őszi esős borongásnak. Bevetettük magunkat a késő-esti karneváli előzetesbe, átéltük Szent Márton misztériumát, majd könnyű levezető sétát tettünk a Fő téren épülő kereskedelmi barakkvárosban, és a Zsinagóga környékén ácsolt bor-utcában. Már-már tapinthatóvá vált a karneváli érzés, a tömeg kíváncsian, jókedvűen hömpölyögött.
A Ferences-kertbe, a belváros talpalatnyi zöldjébe, fél hatra hirdették meg a karneválindító premier-előadást, a Szent Márton-játékot. Jöttek is a kíváncsiskodók, az aréna teltházzal üzemelt. A meghirdetett időpontban még a bejáratnál tömörültünk, de azért időben bejutottunk, hely is akad, ha nem is bőven. Már csak a szokott esti sötétség hiányzott - hiába, erre kondicionáltak, ha színház, legyen benne sötét, ne a lemenő nap fényében gyönyörködjünk...
A tavalyi aréna-szerű térből idén frontális, azaz hagyományos elrendezésű (színpad, szemben a lelátó) színterep lett. A vásári misztériumjátékhoz ez a felállás azonban telitalálat. (Az ácsolt fehér faépítmény, lépcsőivel, kapuszerű ajtóival, oldalában a sátrakkal jól visszaadja a középkori színjátékok helyszíneinek - katedrálisok és templomok előtti terek - hangulatát.)
Maga a darab remekül vegyíti a misztériumjáték (a Menny és Pokol ádáz torzsalkodása az emberi, jelen esetben szent mártoni lélekért) és a vásári komédia (komikus közjátékok) műfaját. Látványos, népmesei módon lecsupaszított, cirkuszi szórakoztatással elegyített, így mindenki számára fogyasztható. Kerüli a fellengzős, historikus lila ködöket. Pátosztól mentes, néha kifejezetten alpárian szórakoztató. Belefér csöppnyi szentimentalizmus (merthogy a szenvedés, az alázat, meg az emberiesség...) és sematizmus (amint például oroszlánkirályként felemeli újszülött fiát az apa) is, de ez így jó, ahogy van. Mi nem csalódtunk, kezdeti, előítéleteinkből fakadó görcseink hamar feloldódtak.
A statisztéria egyszerűen bájos, jókat mulattunk a csetlő-botló, mosolyogva dühöngő barbárokon, és a komolykodó, impozáns légiósokon. Örömmel lestük az arcokat, ujjongtunk, ha helyi erőket véltünk a tömegben felfedezni. (Jó voltál, Bence!!!) Ettől szerethető egy ilyen produkció, még ha néhol akadozik is a játék, elcsúszik a hang, vagy közben esik-kel a tömeg. Az Atlantis Társulat által delegált mellékszereplők rendre kitűnnek a helyi amatőrök közül, és ez rendjén van így.
A profik persze hozták a formájukat, látszott, örömmel tették, ők is jót mulattak a helyzet sutaságán. Újlaki Dénes, mint Márton atyja aranyos (megmosolyognivaló) volt légiós miniszoknyájában. A leghálásabb szerep az Ördögöknek adatott: Bezerédi Zoltán (Sátán) és a legkisebb ördögöcske, Vass Szilárd (Berith) remekül élt a lehetőséggel, jókat kacagtunk rajtuk. (A szellemes figurákhoz felettébb kreatív jelmezek is járultak, élükön a rózsaszín segg-forma - lásd seggfej - fejfedővel.) Anális jelenetével Hollósi Frigyes, mint Molnár is felcsillantott magából valamit :). A jó-királyfiak jelenetei már kevésbé hálásak, így Márton sem túl izgalmas. Az öregedő Szent figuráját hozó Jordán Tamás sem extatikus élmény. (Szo-szo...)
A jobb pillanatokat mind a vásári-komédiás betéteknek, az ördögtanoncok és a pórnép profán játékainak köszönhetjük.
A nagyjelenetek, a tűzijátékos vircsaftok engem nem nyűgöztek le. Bár Horgas Ádám koreográfiái rendre izgalmasak, a zene (Vedres Csaba zenéje és Bella István versei) sem rossz, a sárga-lila ködök, és a pöttynyi piro-játékok azonban felettébb lelomboztak. A végső nagy durranás sem igazán jött be, a történetnek nem éreztem a csattanóját, a katarzis is elmaradt, a fináléban már látványban sem kaptunk újat. (Nem értem például az utolsó közjátékot, minek ide a századfordulós panoráma, meg az ereklyés felkomf?) A rendező (Lendvai Zoltán) azonban mindent egybevetve tisztességes munkát végzett, kihozta, amit ennyi idő alatt ebből ki lehetett. Fő erénye, hogy nem akart másnak látszani, mint ami, és véletlenül sem tévedt hamis, szenvelgős utakra.
A közeg a protokoll-taps határait nem lépte át, frenetikus sikerről tehát nem számolhatunk be. (A katarzis valahogy másfelé csordogált.) Így a tömeg a lelátókról hamar továbbállt.
A Mediterrán udvaron szabadtéri koncert készülődött, bent a Fő téren még üresen álltak a fabódék, reggel bizonyára jön a feltöltés. Nagy a nyüzsgés. Sokan kószáltak, szemlélődtek, félve hömpölyögtek még a forgalomtól felszabadult utcákon. A Zsinagóga előtti placcon már egy borkóstoló is műszakba állt, a többiek még csak pakolták a palackokat, építették a holnapi bor-utcát... Boglyák, szénabálák szanaszét, egyelőre csak a közeli barátok iddogáltak rajtuk.
Mára ennyi, itt zárul a karneváli móka tára, holnap jöhet a kezdet, aztán a java!
