Az erdészháznál egy csalafinta jobbkanyar, aztán kilométereken át erdő övezte nyílegyenes út következik – nulla forgalommal. Enyhe emelkedő és kiérünk a sűrűjéből, a távolban feltűnnek a burgenlandi dombok. A világ végén járunk, helyesebben az egykori osztrák határsávban. A főként horvátok lakta zsákfalu, Szentpéterfa felé tartunk, ahogy ők hívják: Petrovo Seloba. (Szombathelytől 19 km-re, Körmendtől 15-re.) Kétnyelvű helységnévtábla jelzi, megérkeztünk. Jobbra gazdasági épületek, az egykori határőr laktanya, balra bekötőút vezet a kápolnához és a temetőhöz. Lecsordogálunk a faluba.
Zsánerkép tökökből, kutyával
Támogasd a Nyugat.hu-t!
A falu elején új építésű, rózsaszín családi ház, betonkerítések övezte utcafrontok, balra ablaktalan északi falakkal . Ahogy gurulunk lefelé „kinyílnak” a házak, tűzfalaikkal már nem fordítanak az útnak hátat. A járda mellett agyagcserepekben virágok, rendezett porták és ápolt kiskertek mindenfelé. A központ felé egyre több a régi építésű (egykor bizonyára módosabb parasztok lakta) porta, hatalmas kétszárnyas kapuszínekkel, felújítva.
A kultúrház előtt, a kereszteződésben az ősz terméseiből épített együttes fogad, hegedűs bácsika tökökkel. - Hétköznap délelőtt lévén nagy a csend, egy kutyás biciklis teker a bolt felé, az eb póráz nélkül, peckesen kapkodja a lábát a gazdája mellett. Iskolások zaja szűrődik ki a kultúrházból – épp testnevelés órát tartanak, tornaterem híján itt. A kocsma csendes, épp a szünnapot fogtuk ki. A boltban sincs tolongás. Ha hétvégén tekerünk erre, nagyobb az élet, tavasztól őszig osztrák (ritkábban magyar) biciklis csapatok lepik el a környéket, kismamák babakocsikat tologatnak, fiatalok csapatokba verődve sütkéreznek az utcákon. Most senki.
Bekukkantunk a „hivatali negyedbe”. A polgármesteri hivatalban teázunk, átnézünk a szomszédos óvodába, és a kétnyelvű iskolába. Beszélgetünk helyiekkel, polgármesterrel, óvónőkkel, az utca emberével – amit aztán a faluról mesélnek, lejegyzeteljük.
Az anyaországban az itteniek nyelvén csak mosolyognak
A Pinka menti faluban 1045-en élnek, az itt élők zömében horvátoknak vallják magukat. (A falu első okleveles említése 1221-ből való, de már a római korban is lakott hely volt. A magyar népesség a 16. században elpusztult, és a helyükre települtek le a horvátok.) Többen élnek vegyes házasságban, de színtiszta magyar családot csak kettőt tartanak számon. Találkoztam olyan párral, ahol a feleség magyar, de egy percig sem bánta meg, hogy horvát településre ment férjhez. Aki kicsit nyitott – vallja – könnyen megtanulja a nyelvet, és ha tiszteletben tartja a helyiek szokásait, hamar befogadják.
A két tannyelvű iskolában és óvodában a gyerekek egymáshoz magyarul szólnak, de több családban is tartja magát a szokás, hogy otthon, az utcán, a buszon, egymás közt csak horvátul beszélnek. Vegyes házasságban az sem ritka, hogy mindenki a saját anyanyelvén kommunikál a gyerekkel – így válik a gyerek kétnyelvűvé. A fiatalok is ragaszkodnak a horváthoz, rájöttek, haszna van annak, ha több nyelven beszélnek. Aki horvátul tud, az összes szláv nyelven megértteti magát. Ráadásul aki itt, a két tannyelvűben végez, eleve középszintű nyelvtudással indul a középiskolában.
A szentpéterfaiak „Gradišćei” horvát nyelvjárást beszélnek, amely állítólag markánsan különbözik a hivatalos horvát nyelvtől. (Burgenland horvát neve, Gradišće után). Mesélik, az anyaországban az itteniek nyelvén csak mosolyognak, nekik ez olyan, mintha a középkorból csöppentek volna ide. A modernizáció óta keletkezett, újkori szavakat már nem ismerik, azokat többnyire magyarul mondják, az öregek nem is néznek utána, hogy az anyaországban milyen kifejezéseket használnak. Nekik így természetes.
(Vasárnap két szentmisét is tartanak, fél nyolckor a kápolnában magyar nyelven, tízkor a nagytemplomban horvátul, annak ellenére, hogy a jelenlegi plébánosuk nem is beszéli a nyelvüket. Megtanult annyira, hogy misézni már horvátul is tud.)
Ahol a focipályán is horvát zene szól
A falu kulturális és közösségi élete több mint irigylésre méltó (mondom én, aki egy közeli magyar faluban beköltözőként nem tapasztalok túl élénk közösségi-kulturális mozgolódást). Van két tánczenekaruk, ott a Koprive tamburazenekar, működik asszonykórusuk, néptánccsoport, és felnőtt színjátszó-körük is van (épp húsz évesek), működtetnek helyi tv-t, és saját horvát nyelvű újságot járatnak. Külön kis világ ez, ahol a fiatalok horvát zenét is hallgatnak, a focipályán meccs alatt horvát zene szól, ismerik az ottani énekeseket. Zárt láncú tévéhálózatukban horvát adók is helyet kaptak.
A határsáv melletti lét összekovácsolta az embereket
A vasfüggöny és a határsáv miatt Szentpéterfát évtizedekig elszigetelték, zsákfaluvá tették. A falu elején kihúzott drótokkal évtizedekig állt a műszaki zár, Szentpéterfára csak speciális engedéllyel lehetett belépni. Mesélik: az erdészháznál volt az előszűrő, ott már átvizsgálták a lekanyarodókat a határőrök. - Ez paradox módon kedvezett a kisközösségi, nemzetiségi létnek. – A fiataloknak az utolsó busszal muszáj volt hazaérkezniük, mert utána lezárták a kapukat. Aki nem érkezett meg időben, hajnalig kint várakozhatott. Így aztán a fiatalok számára a nemzetiségi kultúrcsoportok jelentették a legfőbb szórakozást.
Hajdanán – nosztalgiáznak az idősebbek - volt, hogy egy gyerek több együttesben is tag volt. Ráadásul amikor enyhült a diktatúra, a csoportok már külföldön is turnézhattak. Manapság is sok fiatal dolgozik valamelyik együttesben, nincs létszámhiány. Azonban itt is jellemző, hogy a jobb képességű, ambiciózusabb gyerekek továbbtanulnak, és ott ragadnak (jellemzően Budapesten). „De hétvégén itthon vannak és sokat segítenek – főként a szervezésben – az itteni közösségeknek. Egyszóval nem szaknak el a falutól.” – teszik hozzá.
’56 után a fél falu disszidált
A fél falu – mesélik- 1956 után disszidált. A módos külföldi rokonok aztán sokat segítettek a vasfüggöny mögött rekedteknek. A kápolna 775 éves jubileuma alkalmából nagyszabású ünnepséget szerveztek, amire a külföldre szakadt szentpéterfaiak és leszármazottaik két chartergépet béreltek, azzal jöttek haza.
A hetvenes- nyolcvanas években is sokan kísérelték meg átlépni a határt, rengeteg helyi sztori van arról, kinek hogyan sikerült meglépnie. Főként a Pinkán át, úszva. A bilaterális határátkelő ’91-ben nyílott – a helyiek akkoriban döbbenten tapasztalták, mennyire megnőtt náluk a forgalom. Sokan nap mint nap ingáztak Szentpéterfán át Ausztriába. Aztán a schengeni csatlakozással és határnyitással visszaállt a nyugalom, mostanában már alig pár autó szeli át naponta a falut.
Lengyel és osztrák gyerekeik is vannak
Nem jellemző, hogy az itteniek a településről máshová vinnék a gyerekeket, ragaszkodnak a helyi óvodához és a két tannyelvű iskolához. Míg Szombathelyről buszok járnak ki a közeli Monyorókerékre, hogy gyermeküket (az egyházi fenntartású) német nyelvű iskolába járassák, Szentpéterfáról egy gyereket sem visznek át, vagy hoznak be Szombathelyre. Ellenben a helyi iskolában van egy-két magyar anyanyelvű, más településről érkezett gyerekük, sőt van Körmendről egy lengyelül beszélő (magyarul nem tudó) diák. Az idei évtől pedig egy közeli osztrák településről hoznak az óvodába gyereket.
Családias kis óvoda, szellős, van tér, hatalmas udvarral, korszerű játszótérrel, alig kevesebb, mint negyven gyerekkel, közép- és nagycsoporttal. Az óvónők helybéliek, így mindannyian beszélik a horvátot.
Minden felirat három nyelvű a suliban
Szemben a két tanítási nyelvű iskolában (ahol a horvát mellett tanulnak németet is) a közismereti tárgyakat tanítók között vannak magyar ajkúak, ők többnyire Szombathelyről ingáznak. A gyerekeknek minden nap van horvát órájuk, emellett a készségtárgyakat, és például a földrajzot horvát nyelven tanulják.
Az alsóban saját nyelvükön beszélnek, majd fokozatosan ismerkednek meg az irodalmi horváttal. Közel száz gyerek tanul itt, kis csoportokban, van olyan osztály, ahol egy évfolyamban 5-6 gyerek van. Két tanítási nyelvű horvát gimnázium legközelebb Budapesten van, régebben többen végeztek ott, mostanában csak egy-két gyerek jelentkezik évente.
Szentpéterfa kivételezett falu abból a szempontból is, hogy lakói közt elvétve akad munkanélküli. A legtöbben Szombathelyen dolgoznak, Körmendre is páran bejárnak (amióta Pinkamindszent felé is el lehet menni, csak 15 km a Rába parti város). Sokan dolgoznak hivatalosan Ausztriában, a faluban is 17-18 vállalkozó van, egy időben saját vállalkozói klubot is alakítottak. A mezőgazdaságból csak kevesen élnek, az állattartás sem jellemző, a faluban egy tehén sincs. A szomszédos Ausztriából, egy tehenészetből hordják többen a házitejet.
Akikre és amire büszkék
A fiatalok elsőként Skrapits Eriket mondják, aki nemrég még a No Thanx frontembere volt, mostanában szólókarrierjét egyengeti. A falu szülötte Skrapits Lajos – rá is többen büszkék, horvát költő, Budapesten él, az ELTE nyugalmazott docense.
Emblematikus személyisége volt a falunak – tudjuk meg - Harangozó Ferenc plébános, aki Mindszenty bíborossal jó barátságot ápolt, és akinek a neve a Terror Házában is meg lett örökítve.
És amire még büszkék: hogy 1923-ban a leghűségesebb magyar község címet kapták, mert lakosság akkor a Magyarországhoz tartozás mellett döntött.
A határ már csak lélektanilag létezik
A régi beidegződés még működik, a határátkelőhöz közeledve kotorászunk a zsebben, szorulna össze a gyomor, fölöslegesen. A határ már csak a fejünkben létezik. Szabadon jöhetünk-mehetünk, a kutyát sem érdekli. Az átkelő épületei még állnak, üresen, csak a sorompó hiányzik. A Vagyonhasznosító tulajdonában van, az önkormányzat azt tervezi, ha a tulajdonukba kerülhetne, biciklis turistákra gondolva megállót, kellemes kis kávézót lehetne itt működtetni.
Babgánica almakompóttal – ahogy a horvátok szeretik
A nemzetiségi családoknál kétféle horvát sütemény is nagy kedvenc, az egyiket „furulyácskának” hívják - el se tudom képzelni, milyen lehet – azt mondják spirál alakú, és vörösborba mártogatva remek. A másik kis kerek ánizsos süti. Búcsúzóul még megosztják velünk az egyik kedvelt helyi étel receptjét, a „babgánica, almakompóttal”. Állítólag olyan állagú, mint a dödölle, de nem hagymás, íme:
„Este beáztatok egy kiló babot, másnap reggel új vizet öntök rá, úgyhogy éppen ellepje, aztán megsózom és megfőzöm. Egy kiló sima finomlisztet gázon vigyázva megpirítok, arra merem rá levével együtt a babot, és főzőkanállal erősen összekeverem, úgy hogy a bab szétmenjen. Az állaga ne legyen túl puha, inkább kemény, mint a dödölle. Amikor megvan –kiszaggatom, forró zsírban megpirítom, almakompóttal tálalom.”
