Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére. További információ

Kercaszomor – a legbátrabbak elhagyatottsága

Új riportsorozatot indít a Nyugat.hu. Nyakukba kapjuk a megyét, és megnézzük, hogy élnek, miként szórakoznak a falukban az emberek? Első utunk a megyeszékhelytől talán legtávolabbi Kercaszomorra, a "legbátrabb faluba" vezetett.

Mostanában sokat beszélnek róla.

Kercaszomor? Ja igen, a Legbátrabb Község – Kommunitas Fortissima!

– mondják. Bizony, hosszú harc és rengeteg kilincselés után, nyolcvanöt évvel a hősiességet, Szomoróc visszafoglalását követően a hősök leszármazottai végre büszkék lehetnek a megérdemelt címre. A bátor kercaiak és szomoróciak akkor kaszát, kapát, puskát fogtak, meg ami éppen a kezükbe akadt, és kiüldözték a Szerb-Horvát-Szlovén királyság csapatait, így elérték, hogy dacára a trianoni békediktátumnak a kis települést 1922-ben ismét Magyarországhoz csatolják.

Unokák és dédunokák - egyre kevesebben...

Ma az ő unokáik, dédunokáik koptatják a negyvenes évek elején egyesült két falu, Kerca és Szomoróc girbegurba, jó hat-nyolc kilométer hosszú Fő utcáját – ami tulajdonképpen az egyetlen valódi utca arrafelé. Azért nem kell ám félteni azt az utcát, nem kopik el hamar. Már csak azért sem, mert egyre kevesebb a koptató. Az állandó lakosok száma ma még kettőszáz felett van, de ők is idős emberek általában, illetve a községbe jóformán csak aludni visszajáró, 40-50 kilométerre lévő üzemekben dolgozó munkásemberek.

Kercaszomor
Kercaszomor Fő utcája
sadness

Gyerek? Na az nem született itt idén. De tucatnyian meghaltak...

– csóválja a fejét Baján Sándorné Gerencsér Irénke néni, miután nyugtáztuk, hogy nem én vagyok a Kati, akit vár egy szál szoknyában, pulóverben és az őket takaró köpenyben a novemberi hidegben, és beszélgetésbe elegyedtünk.

Nem a Kati? No, sebaj!

Mert beszélgetni két helyen lehet csak igazán: a kocsmában és az utcán. Kercaszomoron, a faluban, ahol csak hetente egy napon rendel az orvos, és ahol katolikus pap is csak átutazóban van, a kocsmában délelőtt nemigen – tekintve, hogy délután kettőkor nyit. Van itt jobb dolga az embereknek, mint dőzsölni! (Meg nincsenek is itthon ilyenkor.) Maradt tehát az utca. Elindulunk – és már jön is szembe Irénke néni.

Kati?

– kérdezi. Nem, nem Kati. No, sebaj...

-

Tudja, a Katit meg a párját várom. Németek, itt van egy kis házuk, a szomszéd gondozza. Sok ruhát szokott hozni a Kati, néha nekem is jut belőle. És mindig szeretettel várjuk. Most is oda van készítve a harminc tojás meg a két liter pálinka. Na, de ha nem a Kati, aki ki maga, és mi járatban errefelé?

Irénke néni, a médiasztár

Bemutatkozás, tényállásvázolás, óvatos érdeklődés, mesélne-e nekünk, és nem zavarja-e, ha lefényképezzük? Na, Irénke nénit aztán semmi nem zavarja. Ő igazi médiasztár! A múltkor a Vas Népében is benne volt, meséli. Nem járatja ezt az újságot, de a lánya, aki Budapesten lakik, hívta már délelőtt, hogy jól nézze meg magát a kedves mama!

Jöttem ki, botoztam, aztán hát nem lekapott az a fotómasinás ember?!

– méltatlankodik kacagva, majd kedvesen mosolyog a fotósra, s már mutatja is a házát, a szép kis ékszerdobozt közvetlenül az új művelődési ház szomszédságában.

Kercaszomor
Irénke néni
sadness

És mesél, mesél... Szívesen mesél. Azt mondja, azóta beszélget ilyen szívesen, amióta egyedül van. Férjét eltemette, gyerekei a kercaszomori fiatalság jellemző sorsát élve többszáz kilométerre költöztek. De ő innen el nem mozdulna már! Meg nem is akar senkinek az útjában lenni. Jó neki itt ez a kis szegényes szabadság. Azért a lányához felutazik két-három hétre, hónapra időnként. Felül a helyijáratos buszra (ami, mint tapasztaltuk, ezerrel száguldozik a beláthatatlanul kanyargós, nagyon szűk kis faluban...), elmegy egy zalai buszállomásra, mert az van közelebb, onnan beutazik szép kényelmesen Szombathelyre, Szombathelyről meg már egyenes az útja Budapestig. Utazgat ő szívesen, mióta ingyen van. Irénke néni már 83 éves.

Micsoda élet volt itt...

Házikója homlokzatán évszám: 1920. Ejha! – lelkendezem. Legyint, ugyanmár! 1925-ben épült ez, csak a felújításnál elhibázták… Most egyébként megint tatarozás alatt áll éppen. Már kicserélték a tetőt, bent is szépen rendbehozták. A rávalót nagyrészt maga takarékoskodta össze a néni. Kicsi a nyugdíj, de faluhelyen jóval olcsóbb az élet, mondja – pláne, ha az ember öregecske már és nincsenek olyan nagy igényei. Aztán arról mesél, micsoda élet volt az udvarban még néhány évtizeddel ezelőtt: tehénke, aminek el lehetett adni a tejét, malac, csirkék... Ma már semmi nincs. (Megjegyezném: máshol sem igen a faluban.) Ő egymaga már nem tudná ellátni őket – meg mi lesz velük, ha Irénke nénit, ne adj Isten, éri valami?!

-

Néhány hónappal ezelőtt éjszaka járkáltam, és elestem. Combnyaktörés. Ott feküdtem órákon át a hideg földön, tehetetlenül, még az ajtóig sem tudtam elvonszolni magam, hogy segítséget kérhessek. Már azt hittem, végem, amikor reggel hallottam, hogy a munkások ásnak, kopácsolnak az utcán. Akkor építették a csatornarendszert. Hát én úgy elkezdtem kiabálni örömömben… Segítettek is, hívták a szomszédot, betörték az ajtót, jött a mentő, elvittek. Szépen meggyógyultam, ugye? Már csak kicsit látszik a sérülés a mozgásomon. Pedig súlyos volt ám! Hallottam, akad, aki az ilyesmibe bele is hal...

Kercaszomor
sadness

És hogy miként telnek Irénke néni napjai? Hát, nem túl változatosan, de nem bánja. Járkál, meglátogatja a szomszédokat, takarítgatnivalója is mindig akad. A tévében csak az esti híradót nézi meg.

A többi idegesít!

– legyint bosszúsan. És persze minden vasárnap templomba jár, imádkozik megboldogult férjéért, fiatalon, munkahelyi balesetben elhunyt fiáért. A napok meg csak mennek egymás után, szépen sorban.

Október 23-án teltház...

A Kati még mindig sehol. Mi továbbindulunk, Irénke néni egy ideig

botozgat

mellettünk. Ez itt a polgármesteri hivatal, mutatja, de valójában mégsem, mert az iroda már a művelődési házban van. Ez ennek a háza, ez amazé... - aztán visszafordul. Hátha mégis megjön közben a Kati?! A

Katik

egyébként jellegzetes szereplői a településnek. Sokan vannak, sok külföldi vesz házat a csendes, szép és idilli Őrségben, és sokan kirándulnak erre. Több háztartás kifejezetten vendégfogadásra rendezkedett be – de az ő kuncsaftjaik jellemzően inkább a fővárosból valamint más nagyvárosokból érkező honfitársak, akik jó levegőre vágynak, vagy egyenesen menekülnek. (Október huszonharmadika környékén például újabban mindig teltház van, állítólag.)

Sétálunk a határ felé. Mindent látni akarunk, és mindenkivel beszélni akarunk. Utóbbi nemigen sikerül. Egyrészt azért, mert alig akad emberfia az utcán, másrészt azért, mert ha mégis akad, akkor nagy robajjal árkot kaszáló munkás - akit nemcsak hogy nem illik, de egyenesen fizikai képtelenség zavarni -, vagy bizalmatlan, és az illendően kedves üdvözlés meg néhány tőmondat után egyszerűen továbbsétál.

Gravitációs alappont

a templomnál

Hát figyeljük a falut. A meseszép, ősöreg portákat, amikről nagy biztonsággal megmondható, hogy magyar vagy külföldi-e a tulajdonosuk (utóbbi esetben ugyanis szépen ki vannak pofozva). Új ház nemigen épül errefelé. Talán kettőt vagy hármat látunk a hosszú séta során. Az egyik egy olaszos-stílusú, erődítményszerű, irdatlan építmény, lőrés ablakokkal – ennek a látványa, mitagadás, egyáltalán nem hiányzott. Valahogy nem illik a képbe. Az úton hozzánk csapódik egy kutya, aztán a kutyához egy másik – és így tovább. Nem kóborok, csak megszokták a szabadságot. A villanypóznák támasztékán macska néz mélán és kissé bizalmatlanul a világba, aztán a pótkocsiján farönköket szállító, zajos traktor elől a kesze-kusza szőlősbe menekül.

Kercaszomor
Méltóságteljes szürke - az ereiben nemes spanyol vér csörgedez
sadness

A katolikus templom tövében, az út másik oldalán meseszép nagybirtok nemes andalúz lovakkal. Különleges, méltóságteljes, nálunk ritka fajta, itt meg kapásból tucatnyi van belőle. Lovas ember számára kész paradicsom… Azért a templomot is megnézzük. Nemrég újították fel, ám a vizes fal már meglazította itt-ott a burkolatot. A falán tábla:

Gravitációs alappont

, az ELTE Geofizikai Intézetének tulajdona. Eltart egy ideig, mire megtaláljuk a pontot. Azt meg szégyen, nem szégyen, még most sem tudjuk, hogy mire való tulajdonképpen... - de a tudomány és az egyház összefonódásán jót lehet nevetni. Megnézzük a sírkertet is. Gondozott, az új és az ősi hangulatos keveréke. Nem turistalátványosság az ilyesmi, eloldalgunk.

Művészlelkek kánaánja

Egykor volt ipartelepek kerülnek az utunkba: egy kerámiagyár, a volt TSZ, aminek már csak a csupasz falai állnak, a tetőt leszedték róla és egy másik üzem. Itt császkál valaki csavarhúzókkal. Mi ez? – kérdezzük tőle a viszonylag jól karbantartott épületre mutatva, amin hatalmas tábla hirdeti: ELADÓ. Semmi - ez a válasz. Illetve valami, ami pusztul. Mint a falu - vonja meg a vállát a férfi. Na, azért csak nem olyan vészes a helyzet, mosolygok. És tényleg nem. Átsétálunk Szomorócra, majd tovább, el egészen a határig. A polgármester, Kapornaky Sándor birtoka alatt is elgyalogolunk. Még csak be sem csengetünk hozzá, micsoda udvariatlanság. Na de olyan riport, amiben az első ember mutatja be a falut már sok készült - legyen ez most más!

Az emlékező haranglábtól nem messze van a nemzetközileg elismert szobrász-keramikus, Szervátiusz István háza. Az út mellett kiállított kályhacsempék mutatják, mivel foglalkozik újabban. Az alkotóművészek számára valóban tökéletes hely ez a mindentől (de leginkább a vasi megyeszékhelytől) távol lévő nyolcszáz éves falu. Sőt, inspiráló is valószínűleg. Nem véletlenül kötődik ide a Hétrét Együttes sem. Nekik, és a népi szakmákat űzőknek ( Pongrácz Sándor hajdinaételeinek híre is százkilométerekre szaladt mára) kényelmes itt, a világ végén.

Kercaszomor
SI - HU! A
sadness

Helló, Szomszéd!

Szomoróc táblája után végetér az aszfaltút, dagonya következik a határig. De megéri! Szívecskés úgynevezett

Helló, szomszéd!

-padot nemigen láthat a kiránduló máshol (legfeljebb Aggteleken és Szentpéterfán – ez a három létezik ugyanis belőle), hát még olyan emlékoszlopot, ami kínaiul is élteti a világbékét… Aki tervezte, nyilván figyelembe vette, hogy távolkeleti felebarátaink már több mint kétmilliárdan vannak – a hétből -, és népességszámuk exponenciálisan nő. Ha a padon ülve kicsit jobbra (vagy balra, attól függ) néz az ember, szlovén házak mészfehér falát látja vagy százméternyire. Tavaly december 20-a óta gyakorlatilag nincs határ, mégsem igen járnak át a helybeliek. Talán erősebb lánc az évszázados megszokás...

Visszafelé a mozgó-posta furcsa kürtjét már messziről halljuk. Meg is állunk beszélgetni, hamár így csalogat. Persze, csak miután a hivatalos teendőket (levelek, csomagok felvétele és kiadása) már lerendezték. A zöld autót Cseh Mihály vezeti - szintén kercaszomori őslakos. Korábban biciklivel vitte ki a leveleket, a polgármesteri hivatalbéli iroda volt a bázis, de a racionalizálás elvitte a postát - is. Hát most naphosszat autózik. Nem baj, jó így, ám úgy azért még jobb volt. A puttonyos postásautó kicsinek tűnik.

Ez?!

– néz rám értetlenül. Ez éppenhogy nagy! Van, ahol egyszerű ötajtós Skodákkal járkálnak. Hiszen ebben még a bicikli is elfér! Meg sem telik a nap végére a három-négy faluban.

A fiatalok meg szedik a sátorfájukat...

-

Kercaszomoron a legnagyobb baj a létbizonytalanság – sóhajt a mobilizált zöldruhás ember. – Azt mondják, addig van rendben minden egy faluban, amíg van pap, van boltos és van kocsmáros. Hát református papunk van saját, és működik még a bolt meg a kocsma, de nem úgy, ahogy régen. Ha lehúzzák a redőnyt, mi is lehúzhatjuk. Volt kerámiagyár, volt téesz – már egyik sincsen. Az emberek Lentibe, Csesztregre járnak dolgozni, órákat utaznak minden nap. A férfiak közül sokan inkább elmennek kamionosnak, úgy sincsenek kevesebbet itthon.

A fiatalok meg szedik a sátorfájukat, beköltöznek a városba - teszi hozzá. -

Talán a turizmus menthetne meg minket... Félő azonban, hogy ahhoz nem tudunk elég attrakciót mutatni. Az Őrség gyönyörű, a természeti környezet varázslatos, de nincs itt más, csak erdő meg rét. Nincsenek hegyek, nincsenek nagy folyók, nincsenek komolyabb látványosságok, na. De azért majd csak lesz valahogy. És én ilyennek is szeretem ezt a falut!

Kercaszomor
Cseh Mihály
sadness

Ilyennek szeretjük

Gyorsan leszögezném: mi is. Ilyen érintetlennek, ilyen világtól távolinak szerettük meg az ott töltött néhány óra alatt Kercaszomort. Szerettük, hogy félre kell ugrálni az úton az autók elől (és félre kell húzni a hozzánk csapódott ebet is, mert a kutya sem figyel magára - sem pedig rá), szerettük a régi házakat, a különleges számozást és a meglepő feliratokat (lásd:

Út

), szerettük Irénke nénit is, aki, mire visszaértünk a kocsma előtt leparkolt autóhoz már nem volt az utcán – tehát végre megjött a Kati. Csak egy dolgot nem szerettünk: hogy az automata hálózatkeresésre beállított mobiltelefonok seperc alatt és szinte észrevétlenül átkapcsoltak a szlovén szolgáltatóra. De azt nagyon nem.

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk vagy küldjön róla fotót, akár névtelenül is facebook messengeren ide kattintva vagy emailben: jelentem@nyugat.hu

Hozzászólások

A cikkekhez csak regisztrált felhasználóink szólhatnak hozzá. Kérjük, jelentkezzen be, vagy ha még nem tette, regisztráljon.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a cikkekhez nem kapcsolódó kommenteket moderálja, törölje. A részletes moderálási szabályokért ide kattintson!

Faluriport

Tovább az oldalra