Diósadi Ady Endre a magyar költészet egyik legfontosabb, legbefolyásosabb alakja, a huszadik század elejének legjelentősebb magyar költője volt.
Hazánkban mindenki ismeri, mindenki tudja múzsáinak nevét, és bárki fel tudna idézni tőle egy-két lírai sort. Hatása mai napig fellelhető a magyar költészetben, sok elismert költőre gyakorolt nem kis benyomást.
Pozícióját a magyar irodalomban nemigen kérdőjelezték meg, a konzervatív magyar társadalomban is megbecsült volt, liberális nézetei ellenére - habár sokan tartották nyíltan hazaárulónak - művészetét nem bírálták.
Ady Endre és a magyar ugar
A mindenki által ismert A magyar Ugaron című, enyhén tájleíró, de főként a magyar társadalomkritikáját megfogalmazó verse egy idő- és értékszembesítést foglal magába.
A dicső magyar múlt - melyet oly sok költő fogalmaz meg - áll szemben a lankadt, szégyellnivaló jelennel.
Vad indák, gazok, dudva és muhar. Ezek helyén egykor virágok pompáztak, mára már csak az illatukat élvezhetjük. A gaz leírása jelképezi Magyarország drasztikus lemaradását a nyugattal szemben, illetve azt a magyar rideg valót, melyet a jelenkori ember él meg hazánk atmoszférájában, a "virág illata" pedig csak a visszaemlékezés, a büszke visszatekintés a magasságos múltba, amelyre - legalább arra - önérzetesek lehetünk.
Ennek a versnek köszönhetjük azt, hogy a magyar értékszembesítést, az elmaradottság megfogalmazását Ady Endrének tulajdonítjuk - hibásan, miközben Berzsenyi Dániel közel száz évvel előtte, A magyarokhoz című költeményében szavakba foglalta a magyar társadalmi gyengülés problémáját.
„Nyomorúságosnak éreztem itthon az életet”
Ady Endre csalódottságát először európai utazásai után ismerte fel önmagában. Járta Párizs utcáit, élt is ott, Földközi-tengeri utazása volt költészetének legtermékenyebb időszaka. Ez idő tájt, 1906-ban jelent meg az Új versek című verseskötete, mely felkeltette a kritikusok figyelmét és természetesen azokét is, akik nem szívlelték Ady világnézetét.
Ady a támadások ellenére további versekkel, cikkekkel és megszólalásokkal bizonygatta álláspontját:
„Nyomorúságosnak éreztem itthon az életet, s már régen is nem vagyok én itthon. Nem is akarok hazakerülni sokáig. Egyazon erő űz el a Duna tájáról, ami a magyar parasztot. Menni, menni akárhova, mert itthon rossz…”
- írta 1906-ban a Budapesti Naplóban.
Az értelmiséget is megosztotta:
A sértődöttekkel szemben a magyar értelmiség és költők többsége pozitívan vélekedett Ady Endréről.
Szerb Antal például így nyilatkozott róla:
"Ő volt az, akiben teljes lett az idő, akinek elébe jutottak az előfutárok, aki kimondta a szót, amit ki kellett mondani. Az egész nemzedék köréje csoportosult, olyannyira, hogy ha a régi egyéniségtisztelő iskola hívei lennénk, Ady Endre koráról kellene beszélni. "
Persze nem volt mindenki elájulva tőle, az Új versek megjelenését követően Kosztolányi Dezső elküldte a kötetet Babits Mihálynak azzal a melléklettel, hogy szerinte:
"kiállhatatlan és üres poseur".
Babits egyetértett Kosztolányival és még saját véleményét is hozzáfűzte:
" azt hiszem, nincs a világirodalomnak alakja, akinek művei oly intenzív hatással volnának a hányószervekre.”
Ez a fajta negatív kritika Ady harmadik verseskötetével szemben nem volt ritka, ekkortájt verseit az emberek csak a szemükkel olvasták, a konnotatív jelentésüket pedig vagy ignorálták, vagy észre sem vették, illetve "kaotikus" szimbólumai meghaladták az átlagember felfogóképességét. Ezekben az esetekben előfordulhat, hogy az irigység szólt az emberekből, ugyanakkor néhányaknak nem változott meg az Adyról alkotott képük az idő múlásával.
Nárcizmus, alkohol, ópium
Nem kizárt, hogy Ady Endre nárcisztikus személyiségzavarban szenvedett, melyre nem csak életpályája, hanem versei alapján is következtethetünk. Karinthy Frigyes gyönyörűen fogalmazta meg az ezzel kapcsolatos álláspontját:
„Ő maga, az egzotikus és fantasztikus áloe-virág, mely az önmaga képét bámulja a Lét vizeinek titokzatosan sötétlő tükrén".
Ady volt a magyar Nárkisszosz, az önimádó egyéniség, ki szerelmében is önmagát kereste; "Magam szeretem ha szeretlek..." (részlet az Add nekem a szemeidet című verséből).
A francia bohém élet hatására keményen ópium- és alkoholfüggő lett. Párizsi lakásán részletezte - saját naplóbejegyzésében - alkoholfogyasztását; "Napi 4-5 liter bor, néha egy Ágnes ásványvíz". Ady ezzel a humoros mondattal jellemezte egy napját, azt is megemlítve, hogy egy kicsit több alkoholt juttat szervezetébe, mint vizet. Magyarságát nem tagadhatta le, az egyszer biztos.
Az ópiumfüggőségét illetően már komolyabb problémák merültek fel. Az Egy csúf rontás című költeményében említi a szert, melyet egy hasonlatban alkalmaz:
"Pedig a Szó nekem ópium, Pogány titkokat szívhatok belőle S új részegség vagy új gondolat Nekem nem új: régiek temetője."
Adynak ez tényleg nem volt újdonság. Nagymértékben befolyásolta élete azon részét, melyben kiteljesedett költői öntudata. Több feljegyzés megemlíti, hogy Adyt talicskában szállították haza, de olyanról is olvashatunk, miszerint agresszívan viselkedett embertársaival, türelmetlen és visszataszító volt, szörnyű függőségei pedig olyan szinten fogva tartották, hogy szinte percenként gyújtott rá.
Bár elég sokáig élte ki fiatalságát, ő sem élhetett örökké. Nagyváradon egy Mihályi Rozália nevű táncosnőtől kapta el a szifiliszt, mely később a halálát okozta; egyrészt a szifilisz akkoriban a betegek nagy részével végzett, másrészt Ady bohém élete következtében szervezete semmilyen módon sem tudta volna felvenni a harcot.
1919. január 27-én halt meg Budapesten, a Fiumei úti sírkertben helyezték örök nyugalomra. Temetésére több ezres tömeg gyűlt össze.
Mindenféle kritika és vélemény ellenére merem állítani, hogy Ady Endre a magyar irodalom nemcsak a legmegosztóbb, de legbefolyásosabb alakja volt és lesz is, ameddig létezik magyar költészet.
A cikk a fiatal újságírókat képző nemzetközi programunk ( Yocojoin) keretében született.
