Az állatokat nem szeretni nem lehet, az állatok azok, akik emberré teszik az embert, az állatos videók pedig internetté az internetet. Ők a mi arkangyalaink, szívünk meglágyítói, akik, miután egy idegleléses munkanap után lerogyunk a szófára, kicsit rendbe teszik a lelkünket, legyen szó a család kutyájáról vagy a világháló olyan távoli teremtményeiről, mint a vakargatható kacsacsőrű emlős. Mindezek miatt az állatokról hajlandóak vagyunk sok mindent elhinni, pusztán azért, mert nem adnak okot ennek ellenkezőjére - hiszen olyan őrületesen aranyosak! Pedig van néhány mítosz, ami megéri a lerombolást, mert akkora sületlenség. Elővettünk néhányat, íme!
A strucc a homokba dugja a fejét: NEM IGAZ.
Az első jelentős közkeletű humbug, hogy a nagydarab egzotikus madár azt hiszi, ha így tesz, akkor nem látja meg a ragadozó. Köszönjük meg Caius Plinius Secundus ókori római írónak, hogy korabeli enciklopédiájában elterjesztette ezt a hülyeséget egy állatról, ami repülésképtelenségéből adódóan a futótehetségét oly mértékűre fejlesztette, hogy 70 kilométer per órás sebességével a Föld leggyorsabban szaladni képes kétlábúja. A legtöbb ragadozót - a még gyorsabb gepárdot leszámítva - könnyűszerrel lehagyja, márpedig így mi értelme is volna egy olyan idióta manővernek, hogy a fejét a földbe túrja?
Bernáthegyi kutyák szeszeshordót cipelnek a nyakukban: NEM IGAZ.
Ez is beleégett sokunk agyába: fehér-barna foltos mokány kutyák élénkítő alkoholt csöpögtetnek a jéghidegtől eszméletlenre ájult, átfagyott ember szájába. Hát milyen szép gondolat is ez, nem? Hát lehet ezt nem elhinni? Nem csak lehet, de kötelező is nem elhinni, különben hülyék maradunk a témában. Edwin Henry Landseer 19. századi angol festő a ludas ezért az értelmetlen mítoszért, akit művészi értelemben vett csodagyerekként kezelte, gyakran festett állatokat, és mindössze tizenhét évesen elkövette a bűnös Alpesi masztiffok újraélesztenek egy elkeseredett utazót című képet. Ezt ni:
Ami ugye csodálatos, csak éppen nincs sok köze az igazsághoz. Mint ahogy annak a rajzfilmbéli, iszákos bernáthegyinek sem, aki később ezt a vicces fantazmagóriát világszerte sok millió gyerek agyába égette bele.
Kaméleonok színt váltanak, hogy beolvadjanak: NEM IGAZ.
Antigonosz görög íróhoz fűződik ez a mítosz, aminek elterjedése már csak azért is furcsa, mert egy évszázaddal korábban a nála jóval ismertebb Arisztotelész már közölte, hogy nem úgy van az, a kaméleon nem a környezetéhez igazítja a színét, hogy elrejtőzzön benne, hanem az érzelmi ingadozásai vezérlik az árnyalatait. Ha meglát egy szexi nőstényt, elkékül, ha mérges, akkor feketévé vedlik.
Piranják egy perc alatt csontig lerágnak egy tehenet: NEM IGAZ.
Legalábbis nagy általánosságban semmiképpen sem. Viszont Theodore Roosevelt, az USA huszonhatodik elnöke, amikor pontosan száz évvel ezelőtt az Amazonasnál járt expedíción, a saját szemével láthatott egy ilyet - igen ám, de ezzel csak a helyi túravezetőik akarták elkápráztatni őket, és ezt úgy tették, hogy az éhhalálhoz közeli állapotig koplaltattak több száz ilyen halat egy tóban. Így persze, hogy a vízbe eresztett tehénről pillanatok alatt lefaragták a húst. Bármilyen éheztetett állat sokkal falánkabb, mint normális, jól táplált állapotában.
Az igazság az, hogy az átlagos piranja, bár tényleg nagyon gyors, alapvetően csak más - és azon belül is gyenge, beteg, kisebb - halakkal táplálkozik. Alkalmanként támadhatnak ugyan emberre, de ez csak olyankor fordul elő, ha alacsony a vízállás. Az egy perc alatt felzabált nagytestű emlős meséje azonban egyszeri és nehezen megismételhető mutatvány.
