„Közös istentiszteleten emlékeztek meg a sárvári protestáns egyházak a Sárváron raboskodott gályarabokról. Az idei évben a református templomban tartottak emlékező istentiszteletet, majd együtt vonultak át és koszorúzták meg a gályarabok emléktábláját a Nádasdy-várban” – írja a város hivatalos Facebook-oldala.
Az istentiszteleten a prédikációt Pethő Attila, a Sárvári Evangélikus Egyházközség lelkésze tartotta, az eseményen megjelent Kondora István polgármester is.
Ez mind szép és jó, de mikor, hogyan és miért kerültek a gályarabok Sárvárra?
Nos, a gályarabságra ítélt protestáns lelkészek az 1670-es évek egyik legsötétebb magyar vallási üldözésének áldozatai voltak. A Habsburg-uralom alatt, különösen I. Lipót idején, a katolikus ellenreformáció részeként súlyos intézkedéseket hoztak a protestánsok ellen.
1673–1675-ben Pozsonyban inkvizíciós per zajlott, amelyben több száz evangélikus és református lelkészt, tanítót vádoltak meg lázadással és hűtlenséggel. A vádak valójában politikai és vallási indíttatásúak voltak.
Református Online Enciklopédia szerint a perbe beidézett kb. 700 fő legnagyobb része református felekezetű lelkész és tanár volt. 1675 májusáig előbb szabadlábon, majd börtönben, végül nemesi jogállásuk ellenére rabként és ügyvéd nélkül védekezhettek. 1675 májusában mintegy 70 férfire mondták ki a halálos ítéletet, sokan közülök a volt Wesselényi-felkelés tagjainak jószágvesztés miatt a koronára szállt váraiban raboskodtak (Sárvár, Kapuvár, Berencs). Két kontingenst indítottak el gyalog Bukkari kikötőjébe, ahol az osztrák Habsburgok a spanyol Habsburgoknak adták el a túlélőket, és kegyetlen körülmények között kellett a Habsburgok hadihajóin evezniük.
A gályarabság a mediterrán vidék ókori és újkori büntetési gyakorlata volt. A gőzhajózás megszületéséig, azaz a 19. század elejéig a haditengerészet nagymértékben támaszkodott az emberi hajtóerőre, és kényszerként alkalmazta ezt, elfogott ellenséges katonák, elítéltek, és politikai foglyok erőszakos besorozásával.
A Sárváron fogva tartott prédikátorok a várbörtönben embertelen körülményeket és kínzásokat éltek át. "Lábukat állandóan kalodába zárták, kezeiket megbilincselték, és még a nyakukat is összeláncolták” – írja az Evangélikus Élet, amely részletesen beszámol egy bizonyos Kvetzki András haláláról.
"Nyitra vármegyei ágostai hitvallású egyházközség lelkésze Körülbelül 46 éves volt, és már betegen érkezett ide. A feljegyzések szerint „nagy türelemmel és szent béketűréssel viselte fogságának kellemetlenségeit”. Már sem énekelni, sem hangosan imádkozni nem tudott gyengesége miatt, ezért a többieket kérte, hogy bátorítsák kegyes énekekkel, és mondják fel előtte az Írás válogatott részeit. Betegsége egyre inkább elhatalmasodott rajta, s a vár börtönének mélyén bilincsekbe verten 1675. január 6-án, vízkereszt ünnepén lelkét alázatosan Istennek ajánlotta. Társai még életében a 88. zsoltár soraival erősítették, és ugyanezen szavakkal vettek tőle búcsút is."
A megmaradt sárvári és kapuvári rabokat idővel szintén a nápolyi gályák felé hajtották. Amikor a végső útszakaszon jártak, egy hirtelen támadt vihar miatt visszafordultak velük. Így az említett Bukkari börtönébe kerültek, és szenvedéseik ott folytatódtak, sokan meg is haltak közülük.
Rabságuk végül is 1676-ban egy holland admirális, Michiel de Ruyter közbelépésére és nemzetközi nyomásra ért véget. Az első csoport február 11-én szabadult, majd később a nemzetközi kálvinista világ nyomására a bécsi udvar is taktikát változtatott és felhagyott a nyílt erőszakkal.
Ez az esemény a magyar protestánsok történetében kiemelt fontosságú, és a hitükhöz való hűség egyik szimbólumává vált.
Sárváron minden évben – a szabadulás napja környékén – az evangélikus és református gyülekezetek közös istentiszteleten emlékeznek meg a gályarabok történetéről.
