Mert a macskák azt hiszik, mi is ugyanahhoz a fajhoz tartozunk, mi, emberek tulajdonképpen nagyra nőtt, szerencsétlen macskák vagyunk - legalábbis ezt állítja dr. John Bradshaw biológus. A macskákkal kapcsolatos legújabb felfedezéseit a biológus több mint 25 évnyi megfigyelésre alapozza.
Bradshaw úgy véli, hogy például mikor legkedvesebb házi kedvencünk hazacipel egy döglött egeret, és azt gondosan a frissen felmosott padlóra helyezi, az nem azért van, mert nekünk hozta ebédre. Csupán arról van szó, hogy mikor belépett a házba, eszébe jutott, hogy a konzerves kaját sokkal jobban szereti (és elfogyasztása feleakkora macerával sem jár), és az egeret egész egyszerűen a padlóra dobja, és otthagyja.
Ha a cica a magasba tartja a farkincáját, az valóban a szeretet jele – csakhogy ez egy általános üdvözlés is a macskafélék között. Tehát amikor mi azt hisszük, hogy a mi cirmosunk szabályosan rajong értünk, lehet, hogy végig csak azt akarta közölni, hogy helló.
A házicicák nem is annyira háziasak, inkább vadak
Dr. John Bradshaw, aki egyébként a Bristoli Egyetem antrozoológia intézetének alapítója, rámutatott arra, hogy, a macskákat, mivel sosem volt meghatározó szerepük az emberi háztartásban, ezért nem tenyésztették, nemesítették (kivéve persze a kiállításra szánt fajtatiszta egyedeket, de ez viszonylag új trend a macskatörténelemben).
Ráadásul ma is ez a helyzet: a sima házicicák úgy szaporodnak, ahogy nekik tetszik – és a választék főként azokra a szabadon kószáló kandúrokra korlátozódik, akik nincsenek kasztrálva, ennélfogva nyugodtan örökíthetik tovább a génjeiket.
