Nem tudom, hányan bírnánk ki itt a szerkesztőségünkben, és hányan olvasóink közül, ha huzamosabb ideig nem használhatnánk az internetet. Nemhogy kapcsolattartásra vagy hírek böngészésére, de még egy szende időjárás-előrejelzésre sem. Nem nyithatnánk fel a laptopot, nem kattinthatnánk kedvenc böngészőnk kis kerek ikonjára. Ez gyökeres életmódváltást jelentene, körülbelül olyan fajsúlyút, mint amikor valaki leteszi a cigarettát vagy elköltözik egy másik kontinensre. Sőt, egyes esetekben még ennél is durvábbat, főként azoknál, akik eleve az internettel együtt nőttek fel, egy olyan korban, ahol a hálózaton bóklászás már a világ legtermészetesebb dolga. Az emberi tudat meghosszabbítása. Végtelen tudástár. Megszokott ujjgyakorlat és mindennapi teendő.
Paul Miller, a tech-lapok között kiemelkedően fontosnak számító Verge 26 éves munkatársa kétségtelenül ez az utóbbi kategória: bevallása szerint tizenkét éves kora óta folyamatosan netezett, és így is kötött ki ott, ahol most van. Tavaly a munkahelye felajánlotta neki, hogy egy évig azért kap fizetést, hogy ne internetezzen - ő pedig elvállalta, és megírta a tapasztalatait. Amit viszont most közölt, az egészen meghökkentő.
Mert saját maga is úgy hitte, hogy már a kiégés szélén áll, az internet felzabálja a lelkét, terméketlenné teszi az agyát - ezért vállalta el a kísérletet, hogy lecsatlakozzon a hálóról. Szerette volna megérteni, mit művelt vele ez az állandosult adatkapcsolat.
És most arról kéne mesélnem, hogyan oldotta meg mindez a problémáimat. Hogy megvilágosodtam. Hogy úgymond sokkal valódibb vagyok. Sokkal tökéletesebb
- fogalmaz. Majd jön a hidegzuhany:egy éves utazásom végén nem ezzel a Paullal akartam találkozni.
Száz oldal, húzóra
Az offline kísérlet első hónapjai persze csudajól teltek: fel- és elszabadultnak érezte magát, végre sort kerített igazi találkozókra emberekkel, kiment frizbizni, bringázni, elmélyedt a görög irodalomban. Máig sem tudja, hogyan, de saját regényének a feléig eljutott, és olyan termékenyen kezdett írni a Verge-nek is (internet nélkül ugye), hogy a főnöke már furán nézett rá. Tizenöt kilót fogyott és mindenkitől azt hallotta, milyen jól néz ki. Kitisztult fejjel képes lett egy ültő helyében elolvasni száz oldalt egy könyvből, és a nővérével is empatikusabb hangot ütött meg, addig ugyanis csak félig-meddig figyelt rá mindig. Azt hitte, beigazolódott az elmélete, és tényleg egy jobb ember lett belőle - mondja.
Azzal sem volt gondja, hogy e-mail helyett postafiókra váltott, amit óriási öröm volt kinyitni, mert özönlöttek a levelek az olvasóktól. De aztán azon kapta magát, hogy elfelejt válaszolni, sőt, már nem is akar: kezdett megterhelővá válni a folyton-folyvást érkető sok tucat papír. És, ahogy írja, ez az aspektus lassan átvándorolt internet nélküli életének egyéb terepeire is: motiválnia kellett már magát, hogy nekiálljon egy könyvnek, és ahhoz is ugyanúgy össze kellett gyűjtenie a bátorságot, hogy kimozduljon a lakásból másokkal lógni.
"Egy Facebook-barát is jobb a semminél"
2012 végére megtanultam, hogyan hozzak rossz döntéseket az internet nélkül is. Elhagytam a jó offline szokásaimat és magamévá tettem rossz offline hülyeségeket. Ahelyett, hogy fogtam volna az unalmat, és valami kreatívba forgattam volna, a passzív fogyasztás és a visszavonulás felé fordultam. Lassan eltelt egy év, és már nem sűrűn bringázok. A frizbimet por lepi. A legtöbb héten még csak egyszer sem találkozom senkivel sem, a kedvenc helyem a kanapé. Feldobom a lábam a dohanyzóasztalra, játszok valami agyatlan videojátékkal, csendesen nyomogatva a gombokat, miközben az elmém egy hangoskönyvre figyel. Vagy még arra sem
- írja nem túl biztatóan a bevállalós tollnok.Miller szerint míg egy csomó dolog nem esett nehezére net nélkül, mondjuk odatalálni valahova, hiszen vásárolt térképeket, addig sokkal nehezebb megtalálni az embereket: felemelni a kagylót vagy betoppanni valakihez keményebb dolog, mint megírni egy elektronikus levelet, és nyilván nem is ismételhető sokszor.
Annyi tintát fecséreltünk már arra, hogy kigúnyoljuk a Facebook-barát fogalmát, de elárulhatom, egy Facebook-barát is jobb a semminél.
Miller szerint ezek nélkül a kapcsolódások nélkül kiesett a szinkronból, ami az élet folyását illeti.Na de minden jó, ha jó a vége? Jó egyáltalán a vége?
Miller amolyan ironikusan közben elment egy konferenciára, aminek központi témája a webről való elmélkedések voltak. Itt találkozott Nathan Jurgensonnal, az esemény egyik szervezőjével, aki érdekes dologra világított rá: arra, hogy virtuális életünkben is rengeteg "valóságos" dolog van, míg a valóságban is sok minden "virtuális". Amikor telefont vagy számítógépet használunk, akkor is hús-vér emberek vagyunk, csak éppen uraljuk a teret és az időt.
Hogy pontosan ez nyitotta-e fel Paul Miller szemét, vagy magától jött rá a következőkre, nem tudjuk, de nagyon hamar az alábbiakra jut:
a tervem az volt, hogy elhagyjam az internetet és találkozzam az igazi Paullal és az igazi világgal, csakhogy az igazi Paul és az igazi világ elválaszthatatlanul az internethez kapcsolódik.
Valamint, önkritikusan:amire rájöttem, az az, hogy nem hibáztathatom az internetet a problémáimért.
Vagyis, mi a tanulság? Valami olyasmi, hogy okolni könnyű egyes tényezőket, de igazából minden tőlünk függ.Végül egy videó, ami összefoglalja ezt a hatalmas vállalást:
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
