Kiss Lajos soklaki ember. Minden átlagos hete a Budapest-Székesfehérvár-Vasvár-Nagymákfa útvonalon zajlik. Hol itt alszik, hol ott. Persze az
átlagos hét
egy zenész esetében nem feltétlenül az, amikor otthon van. Kiss Lajos több együttesben is játszik – pengetős hangszereken meg ami a keze ügyébe kerül. Repertoáron van a magyar népzene csakúgy, mint a dél-szláv rigmusok, a kedvence azonban az Andok zenéjét játszó Los Andinos formáció. Hogy igazán minden hang és minden hangsúly a helyén legyen, hosszú hónapokat éltek a kecsua és aymara indiánok között.Valami hasonlót...
-
Volt egy zenekar még a kilencvenes évek elején
– meséli Kiss Lajos. –A magyar utcákon zenélő indiánok közül az első talán. Tinkunaku volt a nevük, Louis Beduya hozta be őket Magyarországra. Falusi folklórt játszottak tudományos alapon. Csak álltam és hallgattam őket… Teljesen le voltam nyűgözve. Vettem tőlük egy kazettát, és itthon, egy szál gitárral, aztán alakult Vasváron egy zenekar. Próbáltunk valami hasonlót csinálni. Mitagadás, nagyon nem ment…
Gringóként Ámerikában
De addigra már mélyen beitta magát a különleges, misztikus zene a későbbi Los Andinos zenekar tagjaiba. Úgy döntöttek tehát, elmennek maguk az Andokba, ott tanulják meg a muzsikát, a saját hazájában. 1998-ban nem kevés spórolás, rengeteg pályázati pénz és támogatók egész sorának összekilincselése után Tárnok Ákos, Lendvai Tibor, Horváth Árpád, Franta Dezső és Kiss Lajos útnak is indult Dél-Amerikába, repülővel, Hollandián keresztül, egy szál hátizsákkal, meg a jellegzetes magyar népi hangszerekkel – mindenféle ismeretség nélkül, a zenekarvezető, Tárnok Ákos andoki emlékeire hagyatkozva. Ez volt az első
tanulmányút
.- Nem mondom, hogy könnyű volt vadidegen gringóként, vagyis fehér emberként elvegyülni közöttük, és meggyőzni őket arról, hogy nem csak bugyuta turisták vagyunk, hanem valóban érdekel a kultúrájuk… Kezdetben furcsa, olykor egészen kínos szituációkba keveredtünk. Van például Bolíviában egy nemzeti ünnep, a Tinku-ünnep. Ilyenkor a hegyekben viszonylag elszeparáltan élő kommunák mind lejönnek a nagyobb településekre, hogy kölcsönösen jól elagyabugyálják egymást. Az összecsapások után hét-nyolc halott mindig marad a placcon, és néhány hónapra úgy megtelnek a börtönök, hogy a rabok szó szerint egymás hegyén-hátán vannak.
Ünnep - halottakkal
Na, Macha faluban mi is belekeveredtünk egy ilyenbe. Fújták a pánsípot, a Jula-julát, és teljes eksztázisban vagdalkoztak. Olyankor még a kereszten függő Krisztust is beöltöztetik tinku-harcosnak, a rendőrök meg válogatás nélkül korbácsolnak mindenkit a tömegben. Úgy kellett kimenteni minket… Egy iskolába is elkeveredtünk. Az igazgató invitált, menjünk be az évzáró ünnepségre. Kicsit gyanús volt, hogy megkérdezte, van-e nálam hangszer, de nem foglalkoztam vele. Aztán egyszer csak, a műsor kellős közepén így szólt: És akkor most kedves magyar barátunk játszik nekünk valami szépet!
A múmia hajtincse
Kalandból persze jutott nekik bőven. A hetvenórás, sivatagi túlélő-túrára még maguktól mentek (természetesen gyalog), ám hamarosan aztán már kézről kézre adták a magyar fiatalokat, Ecuadorban még koncertturnét is szerveztek nekik. És a
sírrabló-turizmushoz
is volt szerencséjük.
- Bolíviában a chipaya indiánok úgy temetkeznek, hogy a halott a földfelszín felett marad. Évezredes hagyomány ez. A díszbe öltöztetett testet egy gubbasztó-ülő pozícióban konzerválja a természet, az időjárás. És minden évben kimennek hozzá a családtagok, körbeülik, vidám tort rendeznek mellette evéssel, ivással, mulatással.
Na, de ezek a múmiák kis, cellaszerű, földből tapasztott oldalú dúcokban üldögélnek, bárki könnyedén hozzájuk férhet. Ezt kihasználva általában hamarosan le is lopják róluk a poncsót, a szőtteseket, meg ami mozdítható. Még a hajtincseiket is eladják…
Ötcsillagos szálloda - egérrel
De a zenész felfedezőként is zenész - életük természetesen leginkább a zenéről szólt. Már amikor éppen nem gyötörték őket egzotikus betegségek. (Kiss Lajos például ötven kilósra fogyott valami fertőzés miatt.) Fent, a hegyekben, az elzárt kis falvakban együtt éltek az indiánokkal, résztvettek az ünnepségeiken, együtt muzsikáltak velük. Nemsokára már koncertturnéra hívták őket, mutassák be a magyar, és a magyar-indián zenét.
Ötcsillagos szállodában aludtak – ahol a nadrág szárát reggelre kirágták az egerek… -, máskor pedig pajtákban, kunyhókban megtévesztően hasonló körülmények között. És akárhol jártak, magnóra vették az autentikus andoki zenét, begyűjtöttek minden iparművészeti tárgyat, szőttest, kerámiát, no meg persze tipikus hangszert, amihez csak hozzáfértek. Velük pedig az ősi indián szellemiséget. A sok holmi miatt kicsit nehézkes is lett a hazautazás…
Autentikus
magyar indiánzeneA második túra két évvel később már célirányosabb volt: konkrét helyekre, ismerősökhöz mentek, még mindig zenét gyűjteni az elszeparált falvakban. És, ha már ott vannak, gondolták, vesznek a helybeli együttesek hanganyagaiból. Akkor jött a meglepetés…
-
A zenekarvezetőnk, Ákos az egyik árusnál meglátott egy CD-t: Los Andinos. A mi dalaink voltak rajta, de persze nem volt eredeti. Autentikus indiánzene? – kérdezte az eladótól. Az, az! A parasztok zenéje – bizonygatta az. Ezért egy kicsit drágább is, mint a többi – tette hozzá. Hát, ha olyan jó… - mosolygott Ákos. És megvette.
Inka isten a vályogház falában
Kiss Lajos nagymákfai házikója igazi kincsestára a perui, equadori és bolíviai ereklyéknek. Van
csálángója
, ami a spanyol hódítás óta tipikus pengetős hangszer arrafelé – bár nem a hagyományos tatupáncélból -, és a legváltozatosabb méretű és formájú fúvóshangszerei. Majdnem lett egy ünnepi poncsója is, de azt végül másnap, fővesztés terhe mellett visszakérte a kicsit illuminált állapotban ajándékozó vak hegedűs.
A kultúrájukat viszont mindenképpen magával hozta: az öreg vályogház konyhájának egyik támpillérébe faragva hatalmas inka időkből származó, de más kultúrákkal is vegyített motívumokból összeálló isten-fej bámul a vendégre. Állítólag több inka korszak jellegzetességeiből sikerült ilyenné.
-
Ha össze kéne foglalnom azt a rengeteg benyomást, ami ott ért, talán úgy fogalmaznám meg, hogy sokkal őszintébb világ az ott. Vad és kegyetlen olykor, de kiszámíthatóbb, mint a modern társadalmaké. Az emberek olyan szegénységben élnek gyakran, amilyet mi elképzelni sem tudunk, mégis elégedettek. És boldogok. Minket mindig megcsodáltak, hogy micsoda szőrös az arcunk, a kezünk, a lábunk… Persze, a globalizáció terjedésével veszik az ő varázsuk is, legtöbbjüket már elérte a civilizáció. Furcsa például látni a nádból épült úszószigeteket a Titikaka-tavon, tetejükön a napelemekkel, vagy a világtól elzárt faluban, ahol krisztus korabeli ruhákban járnak a Fanta-üdítő emblémáját egy zászlón. Meg a poncsó alatt hordott mobiltelefonokat…
Magyarország onnan
Még Magyarországot is ismerik egyébként – Puskás Öcsiről meg Kodályról hallottak. Még talán a Salgó-polc, a Forte-film meg az Ikarusz busz, ami eszükbe jut rólunk. Egyszer az egyik határnál nem akartak nekünk vízumot adni. Elkezdtünk beszélgetni, magyaráztuk, hogy honnan jöttünk. Á, Puskás! – kiáltott fel a katona. Megveregette a vállunkat - és mehettünk tovább. Mindenkinek meg kéne nézni egyszer azt a világot, hogy a valódi értékén tudja kezelni ezt, amiben él. Én, amint tudok, visszamegyek hozzájuk.
