Van az úgy, hogy a neten keringő sok megijedős, macskás, orra bukós, részeg esküvős és hasonló videoszemét mellé befér egy-két olyan anyag is, ami felett érdemes elidőzni. Ide tartozik Matt Morris alig több mint tíz perces dokumentumfilmje (lásd egy bekezdéssel lejjebb), aminek a főszereplője ugyan nem hollywoodi nagyság, a Bermuda-szigeteken mégis mindenki ismeri, és mosollyal fogadja. Nincs két Bugatti a egy garázsban, sztárcsillaga a hírességek sétányán vagy pár szaftos botrány a nevével kezdődő Wikipedia-bejegyzésben, mégis ott tart, hogy már szobrot emeltek neki. Pedig még él.
Johnny Barnes 88 éves, és arról ismerik Hamilton lakói, hogy minden hétköznap reggel hajnali négytől délelőtt tíz óráig, jöjjön eső vagy fújjon szél, kiáll az egyik helyi körforgalomba, és a vele szembejövő járművek sofőrjeit tudatja arról, mennyire szereti őket, és hogy isten is szereti őket. Közben pedig boldogságtól duzzadóan integet nekik - ha pedig nem látják ott reggel a jól megszokott helyén, kisebb pánik tör ki.
A dokumentumfilmben a megnyerő úr így fogalmaz reggeli rituáléja kapcsán:
csak tudatom az emberekkel, hogy az élet szép, az élet csodálatos. Mindegy, mi történik, élni gyönyörű dolog.
Ennél már csak az meghatóbb, amikor közli: szereti boldoggá tenni az embereket. Meg az, ahogy visszaintenek, dudálnak neki.A filmben megszólal több helyi is. Egyikük szerint sokaknak fogalmuk sincs, miért csinálja ez az ember azt, amit, egyáltalán ki ő és honnan jön.
A testvéri szeretet felől jön
- hangzik az elgondolkodtató válasz, amit - és most jön a mi hippi megközelítésünk - mindannyiunknak érdemes volna elsajátítanunk. Vajon mennyivel lenne kevesebb hajtépés a forgalomban, besavanyodás a postai sorbanálláskor, zsörtölődés egy véletlenül a cipőnkre lépő járókelő miatt? Töprengjünk. Megérdemeljük.
