Plexigalamb és radioaktív platánok - Az én május elsejém

Munkatársainkat billentyűzet elé ültettük, hogy írjanak rövid esszét május elsejei élményeikről. Négyen vetették latba emlékezőképességüket, hogy felidézzék a kétarcú múltat.

Pais-Horváth Szilvia: Hol van a Volga-romantika, hol van a Wartburg?

Mintha tegnap lett volna, amikor világoskék minimben, szigorúan térdig felhúzott fehér műszálas zokniban, kezemben a seprűnyéllel, rajta plexigalambbal a közeli megyeszékhely főutcáján vonulok. A menet a helyi volán telephelyéről indult, egy buszgarázsból, megannyi méteres zászló közül került elő az ominózus kellék, tülekedünk érte, annyira helyesen csapkodott a szárnyaival. Legalább tíz szakszervezetis gyereke egyszerre vetette rá és rám magát, de győztem. Életem legboldogabb napja ez, ujjongok – enyém a galamb!

A szabad sajtót egyre több támadás éri. Segítsd a hiteles újságírást helyben is!
Támogatom

Kint az utcán hamar megbánom az önkéntes munkát. Órákon át toporogunk, pár lépés előre, aztán percekig ácsorgás, közben egyre nehezebb a seprűnyél. Más kölyökcsókák már fagyiznak, felnőttek kedélyesen isszák a sört, mindenki rajtam röhög, mert a galambcipelés bizony kétkezes műfaj. Mögöttem egyre hallom: Bírd ki, ne hisztizz! Lábam alatt sörösüvegek, szomjas vagyok. Mire tanács dísztribünje elé érünk, potyognak a könnyeim: nem akarok több május elsejét! – A vágyam teljesült, nemcsak nekem, a városnak is ez volt az utolsó kollektív vonulása. Elfújta a szél a galambot, vele a délutáni majálist, a vattacukros, lufis körhintázást.

Pedig volt abban valami jó is, amikor az egész város az alsóerdei fák alatt piknikelt, brigádok sütötték a kolbászt, folyt a Kőbányai... Emlékszem még Imre bácsira, a családbarát tesitanárra,aki pityókásan, ott a Majális kellős közepén azzal dicsekedett, hogy ő bizony tud karatézni. Elhűlve bámultuk mozdulatait, és a hatalmas huppanást, ahogy a képzeletbeli ellenséget legyűrte a fenyőfa mögött...

Esténként aztán, megpihenve a fekete-fehér Orion alatt egy ország nézte a Felvonulók kértéket. Úgy szerettem volna egyszer én is… Ha most kérhetnék egy számot, abból a városból, ahol felnőttem, arról a zenekarról, akiket személyesen is ismertem, és nagyon kedveltem, és azokról a Május 1-ékről... Szóval szóljon a kilencvenes évekből a Tarhonya Kedélyzenekar - és a Május 1:

Ittuk az ingyensört és sült kolbászt is ettünk,
Aztán a keserű sörre az édes vattacukor.
Először ringlispíl, aztán kirándulni mentünk,
és lépteink vigyázta egy fekete kőszobor.

Hol van a Volga-romantika, hol van a Wartburg?
Ez a négyes ütem még túl gyors nekünk.
Ülünk a kerekasztalnál és várjuk Artúrt,
hogy legalább egy lovagi tornát rendezzen nekünk.


Roznár Gyöngyi: Tovább éljen május elseje!

Apu, meg anyu is ugyanott dolgozott, a Vas megyei Tanácsépítőknél, vagyis a TANÉP-nél. (A céget épp oly könnyedén vitte el a rendszerváltás szele, mint annyi más nagyvállalatot. Apámnak ez élte végéig fájt.) Természetes volt, hogy május elsején együtt vonultunk fel: a család, meg a TANÉP. Sokat kellett várni és menetelni, míg elvonulhattunk az Emlékmű alatt felállított tribün előtt. (Apám egyszer, mint díszmunkásember, a tribünön is állhatott. Nagyon büszkék voltunk rá.) Hogy várakozás közben ne unatkozzunk, kaptunk fruttit, lufit, meg cipelhettük a transzparenseket. Nem tudtuk és nem is érdekelt akkor, hogy mit jelentenek a rájuk írt szavak.

Mire a Claudius szállóhoz értünk, ahol lepakolhattuk a táblákat, és felbomolhattak a sorok, jól elfáradtunk. De volt virsli, meg sörjegy – isteni volt az a virsli – nekünk körhinta, meg fagyi, a férfiaknak nagy sörözés, és világmegváltó beszélgetések. A végére persze a többség túlzásba is vitte a söröskorsó emelgetését.

Mit tagadjam, én jól éreztem magam. Az egészből mégis az a május elseje maradt meg a legjobban, amikor úgy 12-13 évesen büszkén feszítettem az unokatestvéremtől örökölt barna nadrágkosztümömben. (Micsoda fényes barna, puha szövetanyaga volt, és nem csak nadrág, hanem szoknya is volt a zakóhoz!) A vonulgatás közben sorban jöttek a kollégák, ismerősök, s mikor az egyik férfinak bemutattak, a szertartásosan a kezét nyújtotta felém, s így mutatkozott be. Istenem! Úgy foghattam kezet, mint a felnőttek. Együtt ünnepeltünk, én, meg a május elseje.


Szilágyi József: Sörözés a radioaktív platánok alatt

1986. május 1-én jó idő volt, sütött a nap, úgy láttuk, kicsit talán már túl erősen is, hiszen terjedt a hír, hogy olyan erős lesz a napsugárzás, ami már káros is lehet…

Februárban szereltem le a katonaságtól, a hónap végén vettem fel a munkát a szentgotthárdi kaszagyárban, ahol vegyészlaboránsként építettem a szocializmust. Ahogyan ezt akkor mondták. Volt egy kis szabadságérzés, most már nem osztották be minden percemet, mint korábban másfél éven át. A könnyű félcipőben néha még túl magasra emeltem a lábam, a bakancs nehezebb volt, még azt is meg kellett szoknom, hogy nem kell feltennem a sapkát, ha kimegyek a szabadba.

Ekkor már nem vették olyan szigorúan a felvonulási részvételt, önkéntes alapon működött. Korombeli haverokkal azért kimentünk a főtérre, vigyorogni a feliratokon: Éljen a megbonthatatlan magyar-szovjet barátság! Éljen a béke! A többire már nem is emlékszem, pedig szóltak ezek a hangszórókból is, jó hangosan, indulókkal fűszerezve.

Kisváros, kis emelvény

Kisváros, kis emelvény, városi párt- és KISZ-titkárral, tanácselnökkel, díszhelyen az MSZMP KB egyik, a közelben lakó tagjával. Lelkesen integettek, pedig ekkor már gyér volt a felvonulók korábban hosszú, tömött sora. A gyerekek azért csak megcsinálták a maguk kézi májusfáját, a méteres boton színes krepp-papír szalagokat lobogtatott a szél. Délután a Várkertben voltunk, évtizedeken át itt volt a majális, a már akkor is öreg platánfák alatt. Igazi vurstli, kirakodóvásárral, körhintával, céllövöldével, lacikonyhával, csapolt sörrel. Itt már hullámzott az ünneplőbe öltözött tömeg, a nyűgös gyerekekkel, ideges szülőkkel, a mindenen csak vigyorgó besörözött munkásosztállyal.

Úgy emlékszem, ekkor már nem volt olyan komoly politikai tartalma a dolognak, a piálásról és a gyerekek kívánságlistájának teljesítéséről szólt a dolog. Mi is poharaztunk, a szabad ég alatt emelgettük a műanyagpoharas csapolt sört. Emlékszem, langyos volt és keserű, de ekkor még minden csapolt sör langyos és savanyú volt.

Valami Csernobil nevű hely…

Érkezett egy barátunk a szüleivel, könnyű sapkában, mert az óvodában, iskolában arra figyelmeztették előző nap a gyerekeket, hogy ne menjenek a napra, mert nagyon erős lesz a sugárzás. Ekkor még fogalmunk sem volt arról, hogy Csernobilban öt nappal korábban felrobbant a reaktor, a radioaktív felhő elérte már Magyarországot is. De valaki mesélte, hogy az osztrák tévé mutatott képeket valami Csernobil nevű helyről. Felkaptam a fejem, hiszen előző nyáron jártam Csernobil mellett, és tudtam, hogy egy nagy atomerőmű működik ott. De nem vettük komolyan a dolgot, messze van Ukrajna, meg biztosan nyilvánosságra hozzák, ha ránk is hatással van.

Így folytattuk a sörözést, később a pálinkázást, este egy jót buliztunk a művelődési ház kerthelyiségében. Így május 2-án reggel hatalmas másnapossággal ébredtem, de gyorsan jött a kijózanodás, mert jöttek a hírek arról, hogy radioaktív felhő közeledik Magyarország felé, jó lesz vigyázni.

Ma már tudjuk, hogy a felhő első része április 29-én érte el hazánkat, a második, nagyobb és töményebb május 7-én. De a hivatalos szervek titkolóztak, várták a szovjet ukázt, ráadásul nem akarták megzavarni a május 1-i felvonulásokat.

Ma már azt is tudom, hogy 1986. május 1-én radioaktív platánok alatt söröztünk…


Mórotz Eszter: Május 1. a vattacukor ködében

Kendő a nyakba, zászló a kézbe, lépés a sorba – így indult. Integetés, éneklés, unalmas séta – így folytatódott. És focimeccs, mustáros virsli, aszfaltrajzverseny – így ért véget: ilyen volt gyermekkorom falusi Május elsejéje minden évben. Olyan egyforma volt minden Munka ünnepe, hogy egyetlen konkrét emlék sem maradt meg belőle, legfeljebb az időjárás változott, a nyakkendő színe, meg a labdarúgók csapata.

Mindenesetre szerettem a május elsejéket, elsősorban azért, amiért minden gyerek, a szünet miatt. Meg tetszett nekem az – esetemben általában kellékhiányos – egyenruha is, amit roppant büszkén viseltem. Ahhoz pedig elég ifjú voltam még, hogy a mozgalmi dalok mögöttes mondandóján gondolkodjak, a dallam meg húzott, úgyhogy szerettem a „Éljen május elsejét” is.

A felvonulást kicsit hosszúnak találtam, a majálisra izzítottunk már a barátokkal. Hogy miért, az felnőttként nem egészen világos, a programkínálatnak ugyanis egyetlen emléke sincs bennem. Az egy aszfaltrajzverseny kivételével, anélkül ugyanis nem volt május elseje. A tehetségtelenek örök reményével indultam és így is fejeztem be a kihívást évről évre. S mivel a focinak, sörnek, virslinek viszonylag kevés vonzereje volt egy kisdobos számára, csak a lufi, vattacukor, törökméz és filléres kincsek számlájára írhatom, hogy május elsejére - ünnep ide vagy oda - én sosem tudok már másként gondolni, mint egy boldog iskolai szünnapra.

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk, vagy küldjön róla fotót. Akár névtelenül, titkosított üzenetküldő rendszerünkön keresztül itt, vagy facebook messengeren ide kattintva. Esetleg emailben, itt: jelentem_KUKAC_nyugat_PONT_hu

Hozzászólások

A cikkekhez csak regisztrált felhasználóink szólhatnak hozzá. Kérjük, jelentkezzen be, vagy ha még nem tette, regisztráljon.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a cikkekhez nem kapcsolódó kommenteket moderálja, törölje. A részletes moderálási szabályokért ide kattintson!

Könnyű