Plexigalamb és radioaktív platánok - Az én május elsejém

Munkatársainkat billentyűzet elé ültettük, hogy írjanak rövid esszét május elsejei élményeikről. Négyen vetették latba emlékezőképességüket, hogy felidézzék a kétarcú múltat.

Pais-Horváth Szilvia: Hol van a Volga-romantika, hol van a Wartburg?

Mintha tegnap lett volna, amikor világoskék minimben, szigorúan térdig felhúzott fehér műszálas zokniban, kezemben a seprűnyéllel, rajta plexigalambbal a közeli megyeszékhely főutcáján vonulok. A menet a helyi volán telephelyéről indult, egy buszgarázsból, megannyi méteres zászló közül került elő az ominózus kellék, tülekedünk érte, annyira helyesen csapkodott a szárnyaival. Legalább tíz szakszervezetis gyereke egyszerre vetette rá és rám magát, de győztem. Életem legboldogabb napja ez, ujjongok – enyém a galamb!

Kint az utcán hamar megbánom az önkéntes munkát. Órákon át toporogunk, pár lépés előre, aztán percekig ácsorgás, közben egyre nehezebb a seprűnyél. Más kölyökcsókák már fagyiznak, felnőttek kedélyesen isszák a sört, mindenki rajtam röhög, mert a galambcipelés bizony kétkezes műfaj. Mögöttem egyre hallom: Bírd ki, ne hisztizz! Lábam alatt sörösüvegek, szomjas vagyok. Mire tanács dísztribünje elé érünk, potyognak a könnyeim: nem akarok több május elsejét! – A vágyam teljesült, nemcsak nekem, a városnak is ez volt az utolsó kollektív vonulása. Elfújta a szél a galambot, vele a délutáni majálist, a vattacukros, lufis körhintázást.

Pedig volt abban valami jó is, amikor az egész város az alsóerdei fák alatt piknikelt, brigádok sütötték a kolbászt, folyt a Kőbányai... Emlékszem még Imre bácsira, a családbarát tesitanárra,aki pityókásan, ott a Majális kellős közepén azzal dicsekedett, hogy ő bizony tud karatézni. Elhűlve bámultuk mozdulatait, és a hatalmas huppanást, ahogy a képzeletbeli ellenséget legyűrte a fenyőfa mögött...

Esténként aztán, megpihenve a fekete-fehér Orion alatt egy ország nézte a Felvonulók kértéket. Úgy szerettem volna egyszer én is… Ha most kérhetnék egy számot, abból a városból, ahol felnőttem, arról a zenekarról, akiket személyesen is ismertem, és nagyon kedveltem, és azokról a Május 1-ékről... Szóval szóljon a kilencvenes évekből a Tarhonya Kedélyzenekar - és a Május 1:

Ittuk az ingyensört és sült kolbászt is ettünk,
Aztán a keserű sörre az édes vattacukor.
Először ringlispíl, aztán kirándulni mentünk,
és lépteink vigyázta egy fekete kőszobor.

Hol van a Volga-romantika, hol van a Wartburg?
Ez a négyes ütem még túl gyors nekünk.
Ülünk a kerekasztalnál és várjuk Artúrt,
hogy legalább egy lovagi tornát rendezzen nekünk.


Roznár Gyöngyi: Tovább éljen május elseje!

Apu, meg anyu is ugyanott dolgozott, a Vas megyei Tanácsépítőknél, vagyis a TANÉP-nél. (A céget épp oly könnyedén vitte el a rendszerváltás szele, mint annyi más nagyvállalatot. Apámnak ez élte végéig fájt.) Természetes volt, hogy május elsején együtt vonultunk fel: a család, meg a TANÉP. Sokat kellett várni és menetelni, míg elvonulhattunk az Emlékmű alatt felállított tribün előtt. (Apám egyszer, mint díszmunkásember, a tribünön is állhatott. Nagyon büszkék voltunk rá.) Hogy várakozás közben ne unatkozzunk, kaptunk fruttit, lufit, meg cipelhettük a transzparenseket. Nem tudtuk és nem is érdekelt akkor, hogy mit jelentenek a rájuk írt szavak.

Mire a Claudius szállóhoz értünk, ahol lepakolhattuk a táblákat, és felbomolhattak a sorok, jól elfáradtunk. De volt virsli, meg sörjegy – isteni volt az a virsli – nekünk körhinta, meg fagyi, a férfiaknak nagy sörözés, és világmegváltó beszélgetések. A végére persze a többség túlzásba is vitte a söröskorsó emelgetését.

Mit tagadjam, én jól éreztem magam. Az egészből mégis az a május elseje maradt meg a legjobban, amikor úgy 12-13 évesen büszkén feszítettem az unokatestvéremtől örökölt barna nadrágkosztümömben. (Micsoda fényes barna, puha szövetanyaga volt, és nem csak nadrág, hanem szoknya is volt a zakóhoz!) A vonulgatás közben sorban jöttek a kollégák, ismerősök, s mikor az egyik férfinak bemutattak, a szertartásosan a kezét nyújtotta felém, s így mutatkozott be. Istenem! Úgy foghattam kezet, mint a felnőttek. Együtt ünnepeltünk, én, meg a május elseje.


Szilágyi József: Sörözés a radioaktív platánok alatt

1986. május 1-én jó idő volt, sütött a nap, úgy láttuk, kicsit talán már túl erősen is, hiszen terjedt a hír, hogy olyan erős lesz a napsugárzás, ami már káros is lehet…

Februárban szereltem le a katonaságtól, a hónap végén vettem fel a munkát a szentgotthárdi kaszagyárban, ahol vegyészlaboránsként építettem a szocializmust. Ahogyan ezt akkor mondták. Volt egy kis szabadságérzés, most már nem osztották be minden percemet, mint korábban másfél éven át. A könnyű félcipőben néha még túl magasra emeltem a lábam, a bakancs nehezebb volt, még azt is meg kellett szoknom, hogy nem kell feltennem a sapkát, ha kimegyek a szabadba.

Ekkor már nem vették olyan szigorúan a felvonulási részvételt, önkéntes alapon működött. Korombeli haverokkal azért kimentünk a főtérre, vigyorogni a feliratokon: Éljen a megbonthatatlan magyar-szovjet barátság! Éljen a béke! A többire már nem is emlékszem, pedig szóltak ezek a hangszórókból is, jó hangosan, indulókkal fűszerezve.

Kisváros, kis emelvény

Kisváros, kis emelvény, városi párt- és KISZ-titkárral, tanácselnökkel, díszhelyen az MSZMP KB egyik, a közelben lakó tagjával. Lelkesen integettek, pedig ekkor már gyér volt a felvonulók korábban hosszú, tömött sora. A gyerekek azért csak megcsinálták a maguk kézi májusfáját, a méteres boton színes krepp-papír szalagokat lobogtatott a szél. Délután a Várkertben voltunk, évtizedeken át itt volt a majális, a már akkor is öreg platánfák alatt. Igazi vurstli, kirakodóvásárral, körhintával, céllövöldével, lacikonyhával, csapolt sörrel. Itt már hullámzott az ünneplőbe öltözött tömeg, a nyűgös gyerekekkel, ideges szülőkkel, a mindenen csak vigyorgó besörözött munkásosztállyal.

Úgy emlékszem, ekkor már nem volt olyan komoly politikai tartalma a dolognak, a piálásról és a gyerekek kívánságlistájának teljesítéséről szólt a dolog. Mi is poharaztunk, a szabad ég alatt emelgettük a műanyagpoharas csapolt sört. Emlékszem, langyos volt és keserű, de ekkor még minden csapolt sör langyos és savanyú volt.

Valami Csernobil nevű hely…

Érkezett egy barátunk a szüleivel, könnyű sapkában, mert az óvodában, iskolában arra figyelmeztették előző nap a gyerekeket, hogy ne menjenek a napra, mert nagyon erős lesz a sugárzás. Ekkor még fogalmunk sem volt arról, hogy Csernobilban öt nappal korábban felrobbant a reaktor, a radioaktív felhő elérte már Magyarországot is. De valaki mesélte, hogy az osztrák tévé mutatott képeket valami Csernobil nevű helyről. Felkaptam a fejem, hiszen előző nyáron jártam Csernobil mellett , és tudtam, hogy egy nagy atomerőmű működik ott. De nem vettük komolyan a dolgot, messze van Ukrajna, meg biztosan nyilvánosságra hozzák, ha ránk is hatással van.

Így folytattuk a sörözést, később a pálinkázást, este egy jót buliztunk a művelődési ház kerthelyiségében. Így május 2-án reggel hatalmas másnapossággal ébredtem, de gyorsan jött a kijózanodás, mert jöttek a hírek arról, hogy radioaktív felhő közeledik Magyarország felé, jó lesz vigyázni.

Ma már tudjuk, hogy a felhő első része április 29-én érte el hazánkat, a második, nagyobb és töményebb május 7-én. De a hivatalos szervek titkolóztak, várták a szovjet ukázt, ráadásul nem akarták megzavarni a május 1-i felvonulásokat.

Ma már azt is tudom, hogy 1986. május 1-én radioaktív platánok alatt söröztünk…


Mórotz Eszter: Május 1. a vattacukor ködében

Kendő a nyakba, zászló a kézbe, lépés a sorba – így indult. Integetés, éneklés, unalmas séta – így folytatódott. És focimeccs, mustáros virsli, aszfaltrajzverseny – így ért véget: ilyen volt gyermekkorom falusi Május elsejéje minden évben. Olyan egyforma volt minden Munka ünnepe, hogy egyetlen konkrét emlék sem maradt meg belőle, legfeljebb az időjárás változott, a nyakkendő színe, meg a labdarúgók csapata.

Mindenesetre szerettem a május elsejéket, elsősorban azért, amiért minden gyerek, a szünet miatt. Meg tetszett nekem az – esetemben általában kellékhiányos – egyenruha is, amit roppant büszkén viseltem. Ahhoz pedig elég ifjú voltam még, hogy a mozgalmi dalok mögöttes mondandóján gondolkodjak, a dallam meg húzott, úgyhogy szerettem a „Éljen május elsejét” is.

A felvonulást kicsit hosszúnak találtam, a majálisra izzítottunk már a barátokkal. Hogy miért, az felnőttként nem egészen világos, a programkínálatnak ugyanis egyetlen emléke sincs bennem. Az egy aszfaltrajzverseny kivételével, anélkül ugyanis nem volt május elseje. A tehetségtelenek örök reményével indultam és így is fejeztem be a kihívást évről évre. S mivel a focinak, sörnek, virslinek viszonylag kevés vonzereje volt egy kisdobos számára, csak a lufi, vattacukor, törökméz és filléres kincsek számlájára írhatom, hogy május elsejére - ünnep ide vagy oda - én sosem tudok már másként gondolni, mint egy boldog iskolai szünnapra.

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk, vagy küldjön róla fotót. Akár névtelenül, titkosított üzenetküldő rendszerünkön keresztül itt , vagy facebook messengeren ide kattintva . Esetleg emailben, itt: jelentem_KUKAC_nyugat_PONT_hu

Hozzászólások

A cikkekhez csak regisztrált felhasználóink szólhatnak hozzá. Kérjük, jelentkezzen be, vagy ha még nem tette, regisztráljon.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a cikkekhez nem kapcsolódó kommenteket moderálja, törölje. A részletes moderálási szabályokért ide kattintson!

Könnyű