Képzeljük el, ahogy ballagunk az utcán hazafelé, már negyed órája ledobva a munka nyűgét, körülöttünk a világ nagy kérdéseiről csacsognak a madarak, miközben azon kapjuk magunkat, hogy már régen nem ereget ízeket az ebéd óta csócsált rágó, hát szépen megszabadulunk tőle. Aztán amikor már messze járunk, egy gyanús viselkedésű nő odasomfordál kiköpött ragacsunkhoz, és gondosan elcsomagolva zsebre vágja azt. Pár héttel később egy kortárs művészeti galériában vagyunk, ráfordulunk a kiállítás következő falfelületére, és az alagsorig esik az állunk: saját ismerős vonásaink néznek vissza ránk a fénycsóvák alól. Alatta egy petricsészében pedig az ősrégi, már kavicskeményre szilárdult, szürke rágógumink. Álom, valóság?
Egyes New Yorkiak számára már az utóbbi: az "információművész" Heather Dewey-Hagborg ugyanis éppen ezt teszi, amit az imént fikciós jelleggel leírtunk. Egy terápiás foglalkozáson ücsörögve kattant be az agyába az ötlet, amikor egy bekeretezett képet bámult, aminek üvegén egy repedésben felfedezett egy hajszálat, és eltöprengett azon, vajon kihez tartozhatott. Innentől kezdte foglalkoztatni az, milyen genetikai nyomokat hagyunk magunk mögött, és milyen fizikai jellemzőket lehet ezekből összerakni.
Még csak a projekt elején jár
Művészi-tudományos kísérletének eredménye lett a Stranger Visions projekt, amiben tényleg elhajított cigarettacsikket, rágót, hajat, egyéb mintákat szed össze, mert, ahogy maga is fogalmaz:
a DNS-ünket folyamatosan szanaszét szórjuk mindenfelé, még ha nem is veszünk róla tudomást.
Innen a következő lépés egy molekuláris-biológiai labor, ahonnan kinyeri a legfontosabb genetikai információkat a begyűjtött, szokatlan ereklyékből, majd egy különleges eljárással "felerősíti" azok bizonyos jegyeit.Innentől egy átlagember számára kicsit bonyolódik a sztori, elhangzik például az egypontos nukleotid-polimorfizmus kifejezés, és ennél vastagabban tényleg ne másszunk bele, mert sosem kecmergünk ki belőle, a lényeg, hogy nem csak annyi a sztori, hogy egy injekcióstűvel kiszívjuk az adatot a csikkből, befecskendezzük egy számítógépbe, és már kész is az arc. Dewey-Hagborg mindenesetre vette a fáradságot, hogy végigzongorázza a szükséges lépéseket, de bevallása szerint még csak a legelején jár a projektnek, mondhatni a módszernek még csak az őskorát írjuk.
Na de mennyire pontosak az arcok?
Erre is van válasz: a bizarr érdeklődésű művésznő szerint egyelőre inkább csak "családi vonások" fedezhetők fel, szóval nem egzakt hasonmásokra kell gondolni. Hanem egy arcra, ami inkább egy képzeletbeli unokatestvére lehetne annak, akinek a DNS-ét felhasználták.
Lehet elcsodálkozni a 3D nyomtatóval kinyomtatott arcokon, de a látványnál is izgalmasabb az, ahova mindez vezet. Dewey-Hagborg genetikai megfigyelésnek hívja annak lehetőségét, hogy a magunk mögött hagyott DNS-foszlányokból személyes, intim információkat tudnak majd kinyerni - olyanokat, amiket adott esetben talán nem is tudunk magunkról. És ez még semmi.
Ha megvan a genom-szekvenciád, elméletben még annál is többet tudok tenni, mint hogy személyes infókat gyűjtök össze rólad. Klónozhatnálak például. A bőrödbe bújhatok. Ez egy sci-fi forgatókönynek tűnhet, de inkább már a valóság
- mondja.
Heather Dewey-Hagborg ijesztő módszerrel megalkotott portréit itt lehet böngészgetni, az egyes képek alatt a sample-re kattintva lehet megnézni azt, hogy milyen alapanyagból vonta ki a genetikai tulajdonságokat.
