A most következő írást az arachnofóbiás – kevésbé riasztó műszóval pókiszonyos – olvasóknak nem ajánlom. Ha mégis folytatják, azt megígérhetem, hogy tenyérnyi tarantulák nélkül maradunk, de azért mégiscsak „pókmosdatás” következik.
A nappali-dolgozó-hálószoba, ahol az időm jelentős részét töltöm, hatalmas, régi típusú dupla üveges ablakkal van felszerelve. Miután kellő időt töltöttem el a lakásban ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön, megszűnt az állandó, mindenhová kiterjedő mozgás is. Kialakult az élettér, amit nap mint nap használok.
Ez az élettér nem terjed ki a belső ablaküveg és a függöny által közrefogott könyöklőre, kivéve, amikor a három ablakszárny közül az egyik szélsőt kinyitom, hogy szellőztessek, de az ablak és a könyöklő többi részét ilyenkor sem piszkálom, erre pedig az utóbbi hetekben már különösen ügyelek. Történt ugyanis valami...
Földszinten élek, ahol télen és nyáron is pont kellemes az időjárás, a páratartalom a megszokottnál valamivel magasabb, és a belső udvarra néző ablaknak köszönhetően általában sötét is van. Elkerülhetetlen volt, hogy az ilyen környezetet kedvelő (házi)pókok előbb-utóbb megjelenjenek, de miután ez bekövetkezett, sokáig nem szenteltem nekik különös figyelmet.
Ám mióta egy szuterénlakásban jártam két barátomnál, akiknél az ablakon kész kaszáspók-família függött és függ azóta is, minden megváltozott. Barátaim megelőztek ugyanis a felismerésben, hogy ezekkel a ránk nézve tökéletesen ártalmatlan ízeltlábúakkal jövedelmező dolog együtt élni, már amennyiben szeretnénk megúszni a szúnyogok, legyek és mindenféle egyéb rovarok nyári invázióját, miközben a szellőztetésről sem akarunk lemondani.
Vannak kivételek, persze, meg fokozatok: nehezebb legyűrni az ellenérzéseket egy sebesen összevissza futkározó házi zugpók láttán (ami ráadásul mar is, bár egyáltalán nem veszélyes a csípése), mint egy békés kaszáspók sztoikus lebegését látva. Nálam mindkettő van, de a zugpóktól megkímél, hogy nevének megfelelően általában nem igényli a társaságomat.
Mégis: a nyárral együtt, mint mindig, „beköszöntöttek” a szúnyogok, a legyek, meg ki tudja még, hányféle zavaró nyavalyás, akiket szúnyogháló híján nehéz kívül tartani. Az ablakomban pedig szorgosan dolgozik a két, egyelőre elnevezetlen kiskoma. Tegnap a kisebbik egy legyet hatástalanított, ez volt az aznapi kapitális fogása, de nap mint nap gyülekezik a hálók alatt számtalan apróbb rovar. A tetemeket aztán csak időnként össze kell porszívóznom, ügyelve rá, hogy a hálókat ne bántsam.
Közben pedig békével szellőztethetek, mert ha be is téved valami, ritkán jut át a függöny jelentette akadályon: általában gyorsan belekavarja magát valamelyik pókhálóba.
Pókot tartani (életben hagyni) tehát érdekes és hasznos is: érdekes figyelni, ahogy kivárnak, zsákmányt szereznek, táplálkoznak. A hatékonyságuk persze nem százszázalékos, de mi az? Ezek a visszataszító külsejű, de hasznos kis lakótársak sok terhet levesznek az ember válláról. Közben helyettünk „a természet” végzi el azt a feladatot, ami úgyis az övé. Egy szó mint száz, szívből ajánlom a „póktartást” mindenkinek, aki nem undorodik különösebben ezektől az apró lényektől.
