Nem is olyan régen egy korabeli újságcikkben találkoztam a „stanicli” szóval, és bevallom, meglepődtem. Mármint azon, hogy milyen gyorsan kikopnak bizonyos szavak a magyar nyelvből.
A staniclit a szocializmus alatt a papírzacskókra használtuk, gyakorlatilag állandó jelleggel. A mai fiatalok viszont valószínűleg soha nem is hallották, vagy ha igen, fogalmuk sincs, hogy mit jelent.
Elvileg a papírzacskók még velünk vannak, de bizonyára furcsán nézne az eladó a Sparban, ha közölném, nem találok a pékáruknál staniclit, nincs mibe beletennem a zsemléket. Pedig rövidebb, frappánsabb és izgalmasabb, mint a prózai „papírzacskó”.
Eltűnt életmód, eltűnt szavak
Az utóbbi időben rákaptam a kevésbé ismert magyar klasszikusok olvasására, így kerültek sorra Kodolányi János: Szép Zsuzska (1925) és Sásdi Sándor: Boldog hajlék (1960) című regényei.
Mindkét történet Baranya megyében játszódik (a földrajzi vonatkozásokra majd talán külön visszatérek) és többek között egy eltűnt vagy erősen eltűnőben lévő életformát örökítettek meg.
Egészen kiváló és méltatlanul mellőzött művekről van szó, amelyekben olyan szavakra bukkantam, amelyek – az életformával együtt – szintén eltűntek a múlt süllyesztőjében.
Hármat írtam ki, részben az ismeretterjesztés, részben a játék szándékával.
Ön tudja, mit jelent a „bikla” „szapu”, vagy a „szirotty”?
A szövegkörnyezetből sejteni, sőt tudni lehet, hogy a bikla (amely szinte minden oldalon előfordul a Kodolányi-regényben) egy női ruhadarabot jelöl.
De ahhoz a Magyar nyelv szótára és a Magyar néprajzi lexikon kellett, hogy pontosan beazonosítsam ezt a ruhadarabot, amelyet talán még én is láttam gyermekkoromban.
Ezek szerint a bikla:
Somogy és Baranyában pendelyszabásu, ezerránczos vászonszoknya.
illetve
Derékban ráncolt, fél lábszárig érő bőpendely, mely a fiataloknál szádaszerű könnyű anyagból, a korosabbaknál gyolcsból, a gyászolóknál sáfránnyal sárgított lenből készült.
A szapu már kissé nehezebben volt beazonosítható a szövegkörnyezetből, de gyaníthatóan mennyiséget jelentett. És valóban.
A Magyar nyelv értelmező szótára szerint:
SZAPU főnév -t, -ja, (ritka, tájszó) szapú
A legnagyobb gondot a szirotty szó okozta.
Mikor beírtam a Google-ba, olyan üzenetet kaptam, amivel már nagyon régen találkoztam:
A keresett kifejezés (szirotty) egyetlen dokumentumban sem található meg.
Javaslatok:
Ideteszem a Sásdi-regény vonatkozó részletét, hogy ön, kedves olvasó, is tudjon találgatni.
A megoldást végül is a feltételezés hozta, hogy talán több alakja is előfordult annak idején ennek a szónak a tájnyelvben.
Amikor egy „ty”-vel írtam a keresőbe, akkor sem jelzett a Google találatot, de legalább alternatívának felkínálta a „szirogy” szó.
És igen, bingó!
A Magyar nyelv szótára szerint:
SZIROGY: a. Baranya megyei tájszólás szerint zúzmara; másképpen ugyanott: szilogy;
A Wikiszótár szerint pedig:
Dunántúli tájszó, jelentése: apró jég. Jellemzően téli csapadék, ma a jégdara kifejezést használjuk rá.
Ez illik is a szövegkörnyezetbe.
A staniclival együtt akár meg is próbálhatjuk visszahozni a köznyelvbe.
Régi szavak eltűnése, új szavak érkezése
A nyelvre hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint valami állandó dologra, pedig folyamatosváltozásban van.
A nyelvtan – különösen a magyar – meglehetősen stabil, ugyanakkor a szókincsünkről ez már nem mondható el.
Ahogy a fenti példák bizonyítják, az életmódváltással és a városiasodással együtt eltűnnek a nyelvből mezőgazdasági és ipari kifejezések, tájnyelvi szavak, hogy aztán helyükre újak érkezzenek.
Az informatika, az internet, és a közösségi média megjelenése például rengeteg új kifejezést hozott be a nyelvbe, gyakran angol eredetűeket, mint például a "chatel", "selfie", "streamelés", “influenszer” stb. Ezek egy része olyan gyorsan érkezik, hogy már nincs idő a magyar fordításra, mint annak idején történt az „egér” vagy a „merevlemez” esetén.
