Jó 25 évvel ezelőtt - akkor még csúnya szóval élve - disszidált Szombathelyről az Egyesült Államokba Prácser László. Az amerikai életérzés most is süt róla: sportosan elegánsan, öltönyben, ingben és farmerben érkezik, lazán rágózva. Közvetlen és barátságos, pedig a tengerentúlon elit körökben mozgott: a szombathelyi Latinkában végzett építész olyan embereknek építette meg a legprivátabb szobákat, mint Sharon Stone, Benji a Good Charlotte-ból, Pink, Michelle Pfeiffer vagy éppen Nicolas Cage, akinek végülis két házat is felhúzott. Sőt, dolgozott az amerikai katonaságnak is Irakban, ám most ismét hazaköltözött a vasi megyeszékhelyre. Őt kérdeztük.
Hogyan kezdődött az építészkarriered (László ragaszkodott a tegezéshez), és miként tudtál végülis bekerülni ezekbe a - mondjuk úgy - felsőbb körökbe?
Teljesen véletlenül alakult így az életem. Villanyszerelőként kezdtem el dolgozni Amerikában, és jó ideig csak és kizárólag ezzel is foglalkoztam. Amikor azonban már a sokadik megrendelésen dolgoztam, figyeltem fel rá, hogy milyen pontatlanságok, hanyagságok vannak jelen az építkezéseken - én ugyanis, amikor már nem alkalmazottként, hanem munkaadóként dolgoztam, akkor is mindig ott voltam a brigáddal a munkánál. Szóval láttam, hogy sokszor hatalmas a káosz, az egyik mester nem foglalkozik a másik munkájával. Kaliforniában, ahol a könnyűszerkezetes házak dominálnak, például rendszeres volt, hogy a faszerkezet szögelése közben a légkondicionáló vagy a vízvezeték csövét átlőttek a munkások. Ekkor gondoltam azt, hogy igazán ez nem is az emberek, a munkások hibája, hanem a főnököké.
Vettem hát egy kis telket és kipróbáltam, hogy hogyan lehet egy építkezést úgy lefolytatni, ahogy azt én elképzeltem. A dolog működött, a ház szép lett, sőt, még jól is kerestem vele. Aztán egyik jött már a másik után - hatosával kezdtem el építeni a családi házakat. 1994-ben volt mindez, amikor dübörgött az építőipar Kaliforniában. Jött aztán egy ismerősöm, aki arra kért, hogy építsek neki egy nagy házat, olyan 600 négyzetméter körülit. Ekkorát még nem építettem, az addigi legnagyobb 320 négyzetméter volt, de belevágtam. Hét hónap alatt végzetünk, és úgy éreztem, mintha egy gyereket adtam volna neki. Ez az illető pedig benne volt a filmszakmában, producerekkel volt kapcsolata, hát így kerültem én kapcsolatba Nicolas Cage-dzsel.
Megtetszett a ház Cage-nek és kellett neki is egy hasonló?
Valami hasonló a történet. Abban nem hibáztál, hogy volt nála a Nicolas és igazából nem is csak a ház tetszett meg neki, hanem az, hogy minden apró kis részlet passzolt, minden a helyén volt.
Aztán a ház mellé költözött a Good Charlotte egyik tagja, Benji, egy végtelenül jó srác. Bár tele van tetkóval, de ez csak a külsőség. Neki is segítettem a felújításoknál. Egy kis átépítést kellett az ő házán elvégezni és ezt is én irányítottam.
Na de vissza Nicolas Cage-hez...
Igen, a személyi titkára hívott fel, hogy kellene neki egy házat építeni. Én persze készséggel álltam a rendelkezésére, így indult a mi kapcsolatunk.
Aztán olyan jól sikerült ez a kapcsolat, hogy végül kettőt is építettél neki.
Végül is csak egyet, a másikat, amit először csináltam, azt csak átépítettem. Az kint volt Malibun. Azt a házat a hatvanas években építették, és Cage fel szerette volna újítani. Cseréptetős, boltíves, műköves borítású házra építettük át, nagyon tetszett neki. Ami meglepett, hogy rendkívül kedves és közvetlen volt a munkásokkal. Az, hogy velem az volt, talán érthető, de hogy a munkásokkal is, az azt mutatta, hogy mennyire okos. Mindjárt kiderül, hogy miért mondom.
Kaliforniában az a szokás, hogy a munkások az építkezésekre nem visznek magukkal szendvicset, mert meleg van, nincs hol tartaniuk. Úgyhogy naponta háromszor-négyszer jön egy furgon, egy büfékocsi, és ott lehet venni ebédet. Nicolas pedig azt a gesztust tette, hogy péntekenként – nálam ugyanis mindig hétfőn volt a fizetésnap – ő állta a munkások ebédjét. Így minden pénteken befordult egy órási nagy kamion, ahol egy komplett konyha volt felszerelve. Ott aztán garnélától a steaken át bármit kérhettek a munkások, amire csak gusztusuk volt. Ez ment nyolc hónapon keresztül. Plusz a környéken volt egy Donuts Shop – ez az a fánkozó, ahol az amerikai filmekben a rendőrök rendre megfordulnak – és a Cage elintézte, hogy azok a munkások, akik a cégem uniformisát viselték, bármit fogyaszthattak az ő számlájára szombaton.
Amiért mondtam, hogy okos volt, az az, hogy az emberek végül olyan hálával dolgoztak neki, hogy minden szaktudásukat elővették. Csúcsminőségű munkát adtak ki a kezükből, mindenre odafigyeltek, egy lapátot nem támasztottak neki a falnak, nehogy megkarcolja azt. A fűre úgy vigyáztak, mintha az övék lenne. Egy kólásdobozt, egy csikket, annyit nem szórtak el.Bár mondjuk én amúgy is hepciás vagyok az építkezésemen a tisztaságra: két munkást csak azért szoktam alkalmazni, hogy folyton takarítsanak...
Van még három világhíresség akinek dolgoztál.
A legfelsőbb kategóriába tartozó házak építésébe kezdtem. Aztán egyszer csak hívtak, hogy lenne egy munka: egy házat kellene átépíteni. Mondtam semmi gond, megnézzük. Amikor pedig mondták a címet, akkor leesett, hogy hát ezt ismerem, mert én építettem. Mondja a hang a másik oldalon: pont ezért hívtak, mert akkor én is tudom, hogyan lehet a leggazdaságosabban szétszedni. Én akkor még fogalmam sem volt, hogy Sharon Stone a kuncsaft. Mentek a tárgyalások, és az egyiken megjelent ő maga is. Nekem először le sem esett, hogy kicsoda ő, csak olyan ismerős volt.
Végül a jégvágó árulta el a kezében?
Nem, azért rövid gondolkodás után rájöttem, hogy ki ő. Egy nagyon különleges kérése volt egyébként: azt szerette volna, hogy a gardróbjába – ami majdnem akkora volt, mint egy kisebb lakás – cédrusfából csináljunk borítást, hogy a molylepkék nehogy kárt tegyenek a drágábbnál drágább ruháiban. Volt egy ismerősöm, akinek parkettagyára volt, végül ő talált ki egy olyan felületet, amit nem kell lakkozni, megmarad az eredeti színe, szaga, és ragasztható is. Pár nap múlva kaptuk a telefont, hogy a Sharon Stone el van ájulva, annyira tetszik neki a végeredmény. Rövid időn belül annyira befutott az általunk kitalált új parketta, hogy a barátom annyi megrendelést kapott, alig győzte teljesíteni.
Itt megint csak jó ajánlásokat kaptunk. Sokfelé ment a hírünk, sokaknak csináltunk kisebb nagyobb beruházásokat és így jutottunk el Michelle Pfeiffer-hez is. Los Angelesben, egy nagyon exkluzív városrészben, közel a tengerparthoz építettem neki egy házat. Vele többször is találkoztam. Ők New Yorkban laknak, de telente, illetve a forgatások alatt a nyugati partra teszik át a székhelyüket - most már abban a házba, amit én építettem nekik.
Pinkhez pedig a villanyszerelő múltad vitt.
A házépítés egy jó biznisz, de azért mellette természetesen meghagytam a villanyszerelő vállalkozásomat is. Az egyik barátom épített egy házat, ahol volt egy belső stúdió. Nagyon sok vezetéket kellett beépíteni, és hívott engem, hogy csináljuk meg. Na ez volt Pink háza. Ő egy nagyon kellemes hölgy. Ugyanolyan laza és jó fej, mint amit mutat magából, mindig jó kedve van. Persze otthon azért jóval lazábban öltözködik, mint ahogy a videoklipekben: rendre mackónadrágban, egy egyszerű sortban és flipflopban flangált.
Volt egy kis irkai kitérőd is, ahol az amerikai katonaságnak építettetek mindenfélét, majd a napsütéses Kalifornia után pedig ismét itt vagy, a mi kis Szombathelyünkön.
Na azért nem olyan kicsi ez a város, arról nem is beszélve, hogy amilyen épületek itt vannak, olyanokkal nem lehet találkozni az USÁban. A Püspöki palota, a Székesegyház, vagy ott mellette a Megyeháza - ezek mind egy szálig gyönyörű épületek. Vagy ott van például a Bagolyvár. Na, ezek miatt jó itthon lenni. Ugyan hiányzik egy kicsit a napsütés, bár mostanság ebből idehaza sincs hiány... Ami biztosan nem hiányzik, az a sok útlezárás a celebek miatt. Az Oscar-díj vagy egyéb fesztivál miatt hetekre lezárják az utakat, ilyenkpr egyszerűen nem lehet közlekedni. Ezek abszolút nem hiányoznak. Viszont most már olyan is van, ami végképp ideköt: itt lakik a barátnőm.
