A vitéz szó hallatán mindenkinek más jut eszébe. Van, akinek a piros sipkás László, aki palacsintasütőjével mindig péppé püföli a gonoszkodó, fekete pofájú ördögöt. Van, akinek a luxusautókkal, sofőrökkel vágtató ispánok, a lóvátett lovagok, az érdemtelenül elnyert érdemrendek és az országgyűlési képviselővé avanzsálódott várkapitányok világa ugrik be. És persze akad olyan is, aki e szó hallatán egy hazájáért harcoló háborús hősre gondol. A dolog természetesen sokkal összetettebb.
A Vitézi Rend a két világháború közötti Magyarország egyik sajátságos társadalmi szervezete volt, melyet Horthy Miklós, kormányzóvá választását követően, 1920-ban alapított. Egy miniszterelnökségi rendelet született arról (6650/1920), hogy különleges jogi minősítésű, ún. vitézi telkeket adományoznak azoknak, akik „a magyar állam védelmében kitűnt honfiak”. Mindezt „a haza el nem múló hálája jeléül”. 1931-ben rendeződött törvényileg is a rend jogi helyzete, amikor a miniszterelnök kiadta a vitézi intézmény vagyonjogi személyiségéről szóló hivatalos rendeletet.
A közösség irányítására létrehozták az Országos Vitézi Széket. Horthy feltehetően azért találta ezt a formát a magyar államért jelentős (katonai) áldozatot hozók és a hozzá lojális személyek megjutalmazásának, segélyezésének érdekében, mert mint egy „király nélküli királyság” kormányzója, nemességet nem adományozhatott úgy, mint egy valódi király, viszont a vitézi cím megteremtésével és annak segítségével a lekötelezettek számának növelésén túl, emelni tudta saját pozíciójának presztízsét is. Természetesen ő lett az első Vitéz a Vitézek között. Csakúgy, mint a nemességnél, a vitézek elsőszülött fiai örökölhették a címet és a címért adományozott telket, ingatlant.
1944 végére a Vitézi Rend vezetőinek és a rend tagjainak jelentős része külföldre menekült a szovjet csapatok elől, többnyire Németországba, vagy a tengerentúlra. 1945-ben az Ideiglenes Nemzeti Kormány feloszlatta az Országos Vitézi Széket (levéltáruk megsemmisült). Ebben szerepet játszott a szovjetekkel kötött fegyverszüneti egyezmény is, melynek egyik kitétele volt a felszámolás. A Horthy éra szervezeti „zászlóshajója”, a Vitézi Rend ezzel tulajdonképpen megszűnt. Az országban maradt tagokat az előjogaiktól – így általában a számukra adományozott ingatlanjaiktól is – megfosztották. Napjainkban több jogilag elismert, bejegyzett egyesület, alapítvány működik ezen, vagy hasonló néven. De ez már nem a sorozatunk témája.
1934-től kezdődően az ország több pontján új, kertvárosi jellegű telepek létesítése kezdődött, melybe a Horthy által alapított rend tagjai költözhettek be családtagjaikkal együtt. A tagság mellé állami tisztség, kamatmentes kölcsönre kapható lakás is járt, a „nemzetes úr”, vagy „nemzetes asszony” megszólítás mellé. Minden lakásátadó ünnepélyes keretek között zajlott, gyakran a kormányzó jelenlétében. A lakást kapók között nemcsak kiszolgált, hanem aktív katonák is voltak. A telepek (különösen a fővárosban létesített) épületeinek fő ismérvei a terméskő lábazatú félköríves zárt erkélyek, a spalettás ablakok, a kontytetők oromzatát díszítő erdélyi hatású faragványok voltak. Minden bejárati kapu mellé elhelyezték a karddal díszített vitézi címert. Jellegzetes kiegészítők voltak a drótfonatos kerítések. Az építészeti megoldásokban megmutatkozott a Horthy rendszer modernizmustól eltérő (ekkor nyert teret a Bauhaus is), térben és időben is elkülönülő, vidéki építészetet preferáló, népies, nemzeti ihletésű irányvonala. Az épületek alapterülete átlagosan 80 négyzetméter körüli volt. Ezek legtöbb esetben két szobából, előtérből, fürdőszobából, konyhából, spájzból, tüzelőkamrából, továbbá beépíthető padlástérből álltak. A házakhoz körülbelül 340 négyzetméteres telek dukált.
A legnagyobb telepek Budapesten (Zuglóban), valamint Kelebián voltak. Olyan építészek működtek közre ezek megtervezésében, mint Müller Miksa, Bretz Gyula, Megyer-Meyer Attila, Frank Ágoston, vagy Goszleth Lajos.
A vitézi házak építéséből Szombathely sem maradhatott ki. 1938-ban, egy több, mint 3 holdas területet jelöltek ki telep létesítésére az egykori Wälder (későbbi neve: Kenderesi) téglagyár (ma: Csónakázó-tó) környékén. Három legénységi állományú szombathelyi vitéz ingyen, a többiek kedvezően jutottak telekhez. A házak típusterveinek elkészítését Zalai Tóth János építészre (festőművészre) bízták, akire mindig komoly hatással voltak az őrségi szerek, azok nagy ismerője és kutatója volt. Munkájában ez irányú elkötelezettsége megmutatkozott, a korábbi típusokhoz képest egyénítette a terveket, például Szombathelyen megjelentek néhány épületnél az oszlopos, nyitott verandák. (Az ő nevéhez fűződik a Vasi Skanzen gondolata is.) 1939 június 17-én, Horthy 71. születésnapján, kétnapos városi ünnepség kíséretében, egy haranglábat is avattak a telepen (a lukácsházi mását), ami a Vitézi Rend hősi halottjainak emlékét volt hivatott őrizni. A harangláb melletti ház szoborfülkéjében egy Horthy szobrot is elhelyeztek. Ennek ma már hűlt helye.
Jelenleg több ilyen, vagy ezekhez hasonló épület is van ezen a területen, de csak egy olyan 1938-ban épült, 85 négyzetméteres, rozzant állapotú, lakatlan létezik, amit nem építettek át és még mindig maradéktalanul mutatja meg Zalai Tóth egykori munkáját és a szombathelyi vitézi telep eredeti motívumait. Ez helyi oltalom alatt áll.
A Béke és Kárpáti Kelemen utcák 614 négyzetméteres saroktelkén található házat, a telken lévő másik, 1990-ben épült padlástér beépítéses, részben alápincézett, garázzsal ellátott 160 négyzetméteres épülettel együtt, ma 78 millió forintért árulja hirdetésében egy ingatlaniroda. (Külön érdekesség, hogy az 1939-ben épült harangláb is látszólag a telek határain belül helyezkedik el.)
Állításuk szerint: „A vitézi ház teljes műszaki és esztétikai felújítást igényel. Korszerűsítés után ismét a város ékszere lehet, akár vállalkozási célokra is.” Ezt írják továbbá: „A modernebb épület régóta lakatlan, megkezdett átalakítását, felújítását a következő tulajdonosnak kell újra gondolnia. A két ház egybe is nyitható, a saroktelkes elhelyezés miatt teljesen külön is választható.”
A Vitézi Rend lakótelepeiről, azok létesítésének, kivitelezésének ideológiai motívumairól, a „kiválasztottak” köréről nyilván különböző analógiák jutnak sokak eszébe. Kinek ilyenek, kinek olyanok.
Egy valamiben azonban szerintem teljes az egyetértés: A Gyula vitéz, télen-nyáron!
