A közélet iránt fokozottan érdeklődő Vas megyeiek talán emlékeznek még arra, hogy több mint egy évtizeddel ezelőtt mekkora botrány kerekedett, amikor közpénzből
egy tucat megyei közgyűlési elnök
Kovács Ferenc is volt az Azori-szigeteken
2011.
December
05.
15:45
elutazott az Azori-szigetekre.
Az ügyből még
rendőrségi feljelentés
Kovács Ferenc is volt az Azori-szigeteken
2011.
December
05.
15:45
is lett, ami elhalt ugyan, viszont voltak olyan elnökök, akiknek ezen az utazáson bukott meg a politikai karrierjük. Az Azori-szigeteki kaland gyaníthatóan
nem használt
Orbán leváltotta a Vas megyei közgyűlés elnökét (frissítve)
2013.
September
05.
12:40
Kovács Ferenc Vas megyei elnök megítélésének sem.
A mostani mércével mérve egyébként bagatell történetről volt szó, ám arra jó volt, hogy valamennyire behozza a köztudatba a távoli szigetcsoport nevét.
Mindezek ellenére valószínűleg soha nem jutott volna eszembe mint utazási célpont, egyszerűen belesodródtam az eseményekbe, hasonlóan Kínához . Egyiket sem bántam meg.
Essünk túl gyorsan a földrajzórán
A Portugáliához tartozó Azori-szigetek Európa és Amerika között találhatók, nagyjából 1500 kilométerre Lisszabontól.
Ha mi, magyarok szigetekről hallunk, akkor napsütést, pálmafákat és a fehér homokot vizionálunk, de jelen esetben a valóság némileg más képet mutat.
A kilenc tagból álló vulkanikus szigetcsoport északon terül el, és az Atlanti-óceán sem hasonlít a mi Adriánkhoz. A hőmérséklet általában 20 fok körül van, télen valamivel kevesebb, nyáron valamivel több. A legnagyobb sziget (Sao Miguel) kb. akkora, mint a Balaton, a legkisebb (Corvo) mindössze 17 négyzetkilométer.
A szigeteknek összesen 260 ezer állandó lakója van, kb. a fele Sao Miguelen él.
Még annyi fontos lehet, hogy a szigetcsoport soha nem volt gyarmat, a portugálok 1427-ben egyszerűen leszúrták a zászlót, aztán nem sokkal később megérkeztek az első telepesek. Virágkorát a 19. században élte, amikor is a szigetek a két földrész (Európa, Amerika) közötti hajózásból szép hasznot húztak. Aztán a repülés elterjedésével margóra kerültek. De éppen ezért a margóért szeretik a nyugalmat és különlegességet kereső turisták.
Hogyan és mennyiért lehet odajutni?
Utoljára 30 évvel ezelőtt utaztunk szervezetten, akkor a szombathelyi tanárképző főiskola földrajz tanszékével, de most mégis a „társasút” mellett döntöttünk.
Elvileg nem lenne túl bonyolult összerakni egy repülős, városnézős, csellengős utat, de itt más a helyzet, a hegyi túrákat, a bálnalest, a tűzhányómászást nemcsak megszervezni nehéz a távolról, de biztonsági kérdések is felmerülnek.
Így csatlakoztunk egy országosan ismert, szinte kizárólag természetközeli utakat szervező iroda csoportjához, és nem bántuk meg. Három évtized egyéni utazás után kétségkívül üdítő, hogy mások intéznek mindent, a különbuszt a reptéren, az elkallódott csomagok előkerítését vagy az alkudozást a helyi vendéglőssel.
A közel két hét, aminek portugáliai szakasza is volt, nyilván nem olcsó, de minden viszonylagos. Az út nagyjából annyiba kerül, mint egy év dohányzás, igaz, ehhez még hozzá lehet számolni némi járulékos költséget. De nem túl sokat. Portugália nem sokkal drágább, mint Magyarország, az Azori-szigetek pedig nem egy Monte Carlo vagy Ibiza, itt főként bakancsos turisták vannak, akik másként költenek, mint a szerencsejátékosok vagy a hedonisták.
Sao Miguel: valószínűtlenül szemkápráztató táj, boldog tehenekkel
Éjfél után, majdnem két órás út után száll le a repülőnk Ponta Delgadában, a sziget fővárosában. Első látásra semmi különleges, és ami az épületeket illeti, később sem. Az utcák, lakó- és középületek, a templomok stílusában mintha keveredne Európa és Amerika, és az összképnek van egy csipetnyi gyarmati íze, holott, ahogy korábban írtuk, itt ilyen soha nem volt.
De a legtöbb látogató nem az épített környezetért, hanem a nyugalomért és a különleges természeti szépségekért jön ide.
Mi is ezért érkeztünk. Már az első nap kilőjük az egész szigetcsoport legnagyobb és legismertebb attrakcióját, a Sete Cidades nevezetű települést, ami úgy néz ki az egykori vulkánok helyén, a két különböző színű tó partján, háttérben az Atlanti-óceánnal, minta egy giccses Photoshop-táj. Amúgy terepjárókkal érkezünk ide, és még a sziget néhány olyan pontjára, melyeknek másként nehézkes lenne a megközelítése.
A többi napokra a busz és bakancs kombinációja a jellemző. Látunk például ananász- és teaültetvényt (az egyetlent Európában) és fekete homokos strandot (megfürdünk benne).
Egy festői tó partja a Yellowstone-parkot idézi, annyi kiegészítéssel, hogy az aktív vulkánoktól felmelegedett földbe hatalmas edényeket tesznek, ezekben szépen összerotyognak az ételek, amiket utána meg is kóstolunk egy közeli étteremben. Ízük annyira nem különleges, de kétségkívül érdekes. Igazi rezsicsökkentés.
Az egyik botanikus kertben egy jókora termálmedence üzemel, karamellafagyi színű vízzel. Kellemesen meleg, viszont kellemetlenül elszínezi a fürdőruhát, amiből napokig áztatjuk a sárga lét.
De leginkább az erdőket járjuk, amelyek olyanok, mintha a mi erdeinket keresztezték volna az ázsiai őserdőkkel. Minden zöld és buja, ismeretlenül ismerős. Mindeközben a teljesen őrült időjárás adja fel a leckét, egyik percben süt a nap, másikban esik, ráadásul teljesen kiszámíthatatlanul. Az idegenvezetőknek olyan applikáció van, amely azt mutatja, hogy éppen hol süt a nap a szigeten, és ilyenkor gyorsan odamegyünk. De összességében kivételesen szép időnk van, legalábbis nekünk azt mondták.
Ahogy a fotók is mutatják, a növények szeretik ezt a klímát. A hortenziák ész nélkül burjánzanak az utak mellett, és legújabban a helyieknek a gyömbérliliom okoz gondot, amely szépnek szép, csak éppen nem lehet megállítani a terjedését. Jól érzi magát, no.
Ennél jobban talán csak a tehenek érzik jobban magukat. Azt mondják, Sao Miguel szigetén több van belőlük, mint emberből. Nem nagyüzemekben vagy farmokon tartják őket, hanem a szabadban. Ott csellengenek a valószínűtlenül szép tájban, néha megállítják a forgalmat, és láthatóan nagyon elégedettek magukkal és az élettel.
A sötét Pico, ahol megtanuljuk, hol az ember helye
Pico szigete odébb van, a szűk 300 kilométeres távolságot repülővel tesszük meg, és már a levegőből lehet látni, hogy a sziget - ami jóval kisebb, mint a Sao Miguel - egyetlen vulkán birodalma. A 2351 méteres Pico - amely nemcsak az Azori-szigetek, hanem egész Portugália legmagasabb pontja - szinte mindig felhőben úszik. Amikor megmutatja magát, akkor félelmetesen néz ki meredek, szürke lejtőivel, kopárságával.
De nemcsak a vulkánban, hanem az egész szigetben van valami mogorvaság. Ha valami itt nem zöld, akkor fekete.
Fekete a föld, a tengerpart, a vulkáni barlang, feketék a tengerparti sziklák és a szőlőskerteket elválasztó kőkerítések, amelyek között egészen valószínűtlenül szőlőt termelnek, amiből egészen valószínűtlenül jó bort állítanak el.
A zöld-fekete tájon való barangolás mellett két igen emlékezetes program vár itt ránk.
A helyiek számára valamikor a '80-as években betiltották a bálnavadászatot, de az infrastruktúra és a tudás megmaradt, amit kamatoztatnak is: turistákat visznek gumicsónakokkal bálnanézőbe.
Ez első hallásra blöffnek tűnik, mert hogy a fenébe lehetne rátalálni a bálnákra a Atlanti-óceánban, de aztán kiderül, mégsem annyira lehetetlen feladat az, ha valaki tudja, hol és hogyan kell keresni őket.
Így aztán egyik reggel gumicsónakokkal száguldunk először a part mentén, majd ki a nyílt vízre, és láss csodát, ott vannak a bálnák. Nem akkorák, mint a képeskönyvekben, és nem is ágaskodnak ki a sós vízből, ahogy azt jól nevelt bálnákhoz illik, akiket éppen sok turista figyel, de kétségkívül ott vannak.
Ide-oda megyünk, közben felbukkan egy-egy delfincsapat is. Más csónakoknak mintha jobban menne a becserkészés, de aztán nekünk is sikerült egy bálnacsapat (család?) közelébe jutni. Ott lazulnak az állatok a végtelen kék víz tetején, minden lélegzetvételüket halljuk, de mintha egy másik dimenzióban volnának, ahol mi csak betolakodók vagyunk.
Más dimenzió a Pico-vulkán maga is.
A csoportból csak maroknyian vállalkozunk arra, hogy egy hazai és egy helyi idegenvezető segítségével felkapaszkodjunk a tűzhányó tetejére. Valószínűleg sokaknak elvette a kedvét, hogy előtte közölték velünk: azért ez nem egy egyszerű séta. És valóban nem.
Még sötétben indulunk a szállodától, egy kisbusz visz fel a kb. ezer méter magasba épített látogatóközpontig. Közben a vezetők azon vitáznak, hogy lesz vihar vagy sem. Ha lesz, az nem túl jó ómen ott fenn.
A látogatóközpontban regisztrálnak bennünket, kapunk egy GPS-t és egy fiatal olasz párt, akit a hozzácsapnak a kis csoportunkhoz. Vezető nélkül senki nem bóklászhat a hegyen, így aztán visszafordulni sem olyan egyszerű.
Az átlagos menetidő négy óra, nekünk valamivel több mint három óra kell hozzá. A kiváló teljesítményhez az is hozzájárul, hogy félünk az esetleges vihartól és szeretnénk minél gyorsabban letudni a kalandot. Kőről-kőre, szikláról sziklára lépdelünk, ugrálunk felfelé.
És amikor úgy tűnik, hogy fent vagyunk a peremen, kiderül, hogy egy újabb, meredek rész vár ránk. Aztán valóban fent vagyunk a 2351 méteres csúcson, sokat nem látunk ugyan, sem a kráterből, sem a tájból, de ezt már olyan nagyon nem bánjuk. Készítünk néhány gyors szelfit, és elindulunk lefelé, ami semmivel sem egyszerűbb, mint feljutás, ráadásul az eső is elered.
Délután már csak a sebeinket nyalogatjuk.
Faial, a nagyvilági
Picóhoz képest Faial szigete maga a lüktető élet, a főváros, Horta pedig a kozmopolita metropolisz, reptérrel, bevásárlóközponttal, nemzetközi kikötővel, turistáktól hemzsegő bárokkal. És 15 ezer lakóval, ami igen komolynak számít errefelé.
Komppal érkezünk ide a szomszédos Picóról, ködben és esőben, és a maradék két nap már ennek időjárásnak a szellemében telik.
A hatalmas köd miatt egy métert sem látunk a sziget híres természeti látványosságából, a vulkáni kalderából. Viszont rádöbbenünk arra, hogy mekkora szerencsénk volt eddig az időjárással.
A zord idő miatt kétszer futunk neki a Capelinos vulkánnak is. Ez a világ egyik legfiatalabb és legjobban dokumentált tűzhányója, amely 1957 szeptemberében egyszer csak elkezdett dolgozni a tengerparton, megdobogtatva a kutatók szívét és felforgatva a helyiek életét.
A természeti jelenség következtében egy új hegy keletkezett a tengerben, amivel megnőtt a sziget - és ezzel együtt Portugália - területe is.
A táj úgy néz ki, mintha egy másik bolygóra keveredtünk volna, vagy egy sci-fi forgatási helyszínére.
A föld alá egy vulkánmúzeumot építettek, ami kiváló programot jelent, ha éppen esik az eső. És errefelé sokat esik.
Horta kikötőjében az utolsó este még megnézünk egy bárt, de a felszolgált bor nem közelíti meg a Pico színvonalát, de lehet, csak a mi szívünk maradt a szomszédos szigeten.
Egyet azért még sétálunk az esti ködben, hogy aztán másnap reggel a minireptérről visszarepüljünk a szárazföldre. A lisszaboni benyomásokról is tudnék mesélni, de azt már elég sokan megtették. Az Azori-szigeteknek viszont ennyivel mindenképpen tartoztam.
