Sokan hihetik azt, hogy a pszichopaták csak a filmvászon szüleményei: Hannibal Lecter, Patrick Bateman, Freddy Krueger, a Kutyaszorítóban című Tarantino-film rendőrkínzó Mr. Szőkéje vagy a Született Gyilkosok szanaszét kaszaboló Mickey-je és Malloryje csak távoli karakterek, és hozzájuk hasonlók nem is nagyon léteznek. Vagy legalábbis nem a közvetlen közelünkben. Pedig ez nem így van: a legtöbb becslés szerint az emberek 1-3 százaléka pszichopata. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ők feltétlenül ölni fognak.
Tudós, nem is olyan távol a veszélyes bűnözőktől
A neurológus professzor James Fallon sem gondolta magáról azt, hogy pszichopata. Egészen addig, mígnem a laborjában, ahol párhuzamosan elemezte sorozatgyikosok agyát és kutatta családtagjai körében Alzheimer-kórt, az utóbbi vizsgálatok anyagai közé bekerült egy patologikus jegyeket mutató agyi felvétel is. Először azt hitte, ez véletlen keveredés volt, de aztán utáment a dolognak, és ráeszmélt: ez az ő agyáról készült fotó volt. Innentől kezdve elmerült a témában, és nem csak azt tudta meg, hogy ezen az eredményen csak kevesen lepődtek meg a környezetében, de azt is, hogy a határvonal közte és a veszélyes bűnözők között egyáltalán nem annyira markáns, mint azt ő gondolta.
A pszichopatákra jellemző az empátia és a bűntudat hiánya, a sekélyes érzelmek, a gátlások nélküliség - ebből fakadóan pedig az olykor antiszociális viselkedés -, a nárcizmus, az önzés, a manipulációra való hajlam, és még néhány típusjegy, amiből minél több van, annál inkább valószínűbb, hogy az illető pszichopata. Ezek általános jegyek, ezért sokkal árnyaltabb képet fest az interjú, amit - az azóta már könyvet is írt - Fallon az Atlantic.com-nak adott.
Gyerekkorában eltiltották tőle a többi gyereket
Anyja például a felfedezése után elárult neki pár dolgot, például hogy nem mert szülni az apjának, de néha tényleg nagyon furcsán tudott viselkedni, egyes szülők pedig eltiltották tőle a gyerekeiket. Ahogy nőtt fel, mások pedig folyamatosan azt mondogatták Fallonnak, hogy akár valamiféle bandavezér is lehetne. Sokan a múltjából pedig meglepődtek, hogy végül mennyire kikupálta magát: családos ember lett, sikeres és profi a szakmájában. És a börtönrácsok túloldalán sem járt. (Egyébként ez nem ritka: nem minden pszichopata lesz lelketlen ölőgépezet, van, sokakból elismert cégeknél lesz felsővezető. Lelketlen, manipulatív, embereket zsinóron rángató felsővezető.)
De ami különösen hátborzongató, az az, amikor elmondja: mindenkit, akivel együtt dolgozott, pszichiátereket és genetikusokat is végigkérdezett, mit gondoltak a viselkedéséről. Többen mondták: azt, hogy ez és ez a tette meglehetősen pszichopata-jellegű volt.
Megkérdeztem tőlük, miért nem közölték ezt velem. Amire azt válaszolták: mindig is szóltak róla.
Akadt olyan pszichiáter is, aki azt mondta neki: valószínűleg nem húzta volna sokáig tinédzserként, ha rossz bánásmódban részesül, mert vagy öngyilkos lett volna, vagy őt ölik meg valami balhéban. Fallon erre úgy reagált: nem igazán érdekli őt, hogy mi lett volna, ha másképp alakulnak a dolgok.
Na, ez a is bizonyítja, hogy jó adag pszichopátia van benned
- mondták a reakciójára. Egymással nem összebeszélt barátok pedig állították: felnőttként is eléggé felelőtlen dolgokat volt képes művelni."Lehetett volna izgalmasabb is"
Az Atlantic újságírója erre egy erős sztorit is kihúzott belőle. Egyszer egy kenyai kórházban dolgozott, ahova behoztak egy orrán-fülén át vérző, haldokló beteget, akit a veszedelmes Marburg vírus támadott meg. Fallon tudta, hol kaphatta el a férfi a kórt, de hogy kitől, mitől, az homályban maradt. Mégis képes volt egy kis kirándulást szervezni a helyszínre, és ebbe ráadásul belerántotta az öccsét is, aki nem tudott a vírusról. Meg arról sem, hogy oroszlánok mászkálnak a közelben. A testvér persze aztán kiborult, Fallon viszont úgy nyilatkozott a kalandról:
Lehetett volna izgalmasabb is. Elkaphattuk volna a Marburgot, vagy kétpercenként meghalhattunk volna.
A pszichopata-család viszonyról is kiderül ez-az. Érdekes például, amikor a tudós azt mondja: amikor idegenekkel találkozik, rendszerint azonnal rokonszenveznek vele, mert kedvesen viszonyul hozzájuk. Csak éppen a saját családtagjaihoz sem viszonyul másképpen, ugyanúgy kezeli őket, mint egy új kocsmai ivócimborát. (Igaz, egy indiai előadása után valaki azzal lépett oda hozzá: ez az egyenlő bánásmód véletlenül sem pszichopata, inkább buddhista.) Ő azóta igyekszik javulni, visszafogni magát, hogy amikor tehetne valamit a családjáért, akkor végül ne valami önző dolgot tegyen. Az anyja, a nővére tudja, hogy ez nem természetesen jön belőle, mégis azt mondják:
ha jobban bánsz az emberekkel, az azt jelenti, hogy mégiscsak törődsz velük annyira, hogy megpróbálsz változtatni.
A teljes, tanulságos interjú itt olvasható.