Amikor a szokásos tengerparti henye helyett egy nyüzsgő európai nagyvárosra esett a választásunk, mint nyaralási célpont, azzal számoltunk, hogy lesz egy jó kis hetünk egy jó kis urbánus terepen, megnézzük majd magunknak az fal maradványait meg a Brandenburgi kaput, aztán ami még jön. Tervezgetéseink során nem sejtettük, hogy pont az utóbbi kitétel, az amimégjön teszi majd ezt a néhány napot igazán élménygazdaggá. Pedig csak abból az alapvetésből kellett volna kiindulnunk, hogy a legemlékezetesebb utazásos kalandok mindig azok, amik túllépnek a gyakran méregdrágán mért turistás látványosságokon. De nem baj, mert végül láthattuk a város igazi arcát, azt, amibe többnyire csak a helyiek bámulnak bele nap mint nap.
Biciklivel, torokgombóccal a berlini fal mentén
Persze ehhez előtte még le kellett futnunk a kötelező köröket, nehogy megtámadjon minket a hazafelé tartó úton a rémálom, az úgynevezett hiányérzet. Mondjuk a berlini fal egykori vonulatát nem is hagytuk volna ki semmi pénzért: fogtuk magunkat, és az egyik legolcsóbb kerékpárkölcsönzőnél szert tettünk egy-egy kényelmes vasra (mi a Lila Bikes-ra szavaztunk az egyébként nem kevés számú kölcsönző közül, itt az első nap 8, a rá következőkben 5 eurós napi árat kellett fizetnünk, ami teljesen baráti), és nekiindultunk, hogy legalább kicsit is felfogjuk azt, amit soha nem fogunk teljességében megérteni - vagyis hogy milyen borzongató lehetett élni egy agresszívan kettéválasztott városban, főleg annak keleti felében.
A berlini falat teljes magasságában csak néhány rövid szakaszon hagyták meg (illetve építették vissza) a városban, de ha térképpel a kézben lekövetjük, akkor több helyen is felfedezhetünk nyomokat - ha mást nem, hát a fal egykori vonulatára emlékeztető, az aszfaltba beépített bazaltkocka-sort, ami utakat, kereszteződéseket is átszel. Mi a leglátványosabbnak vélt három meghagyott falszakaszt, a ma már művészeti alkotásokkal tarkított East Side Gallery-t, a híres, falmúzeummal is megspékelt Checkpoint Charlie-tól nem messze található maradványt (közvetlenül a Topographie Des Terrors nyíltszíni tárlata mellett), illetve a Bernauer Straße-i szakaszt néztük meg, és ezeket is javasoljuk minden ide érkezőnek.
Ha igazán akarjuk a torkunkban a gombócot érezni, érdemes utánaolvasnunk, milyen szabadságvágyó szökési kísérletek, percek alatt kioltott életek emlékeit hordozza a négy méter magas beton. A fal közel három évtizedes fennállása alatt ugyanis összesen 268-an kíséreltek meg átmenekülni az NSZK-ba (föld alatt, vízen és levegőben is), ezek közül 125 végződött halállal. Legutoljára 1989-ben egy húsz éves pincér kapott tíz gyilkos lövést, amikor megpróbált nyugatra szökni. Szinte tegnap volt.
A falat követően érdemes megpályázni a többi lényegi látnivalót. Ott van például a város szinte minden zugából látható, a hatvanas években felhúzott TV-torony, amit anno jól kiröhögtek a nyugatiak, ugyanis azon a nap kereszt alakban csillant meg, az ateista NDK-vezetés meg ennek annyira nem örült. 12 euró feljutni, mi ezt a kígyózó sorokkal együtt inkább kihagytuk, és a pénz töredékét elköltöttük roppanós bratwurstre - a várakozási idő helyett pedig végigsétáltunk Kelet-Berlin és a szocialista realizmus legnagyszabásúbb sugárútján, a Karl-Marx-Allee-n.
Felkeresendő még a Spree folyó két oldala közé zárt Múzeumsziget, ami ma már a Világörökség része; a sokmillió meggyilkolt zsidó emlékére geometrikus rendben felállított Holokauszt-emlékhely; az egyik legfontosabb tér, a nyüzsgő Potsdamer Platz a maga titokzatos (valójában talajvíz elszállítására szolgáló) lila csöveivel, amik a föld mélye helyett az utcák felett húzódnak; a Brandenburgi kapu és az Unter der Linden bulvár hársfasora; és még megannyi minden, amiket listáznak az útikönyvek, ezért ebbe most nem mennék bele tüzetesebben, mert ezekre egyetlen guglizással rá lehet keresni.
Kreuzberg: nyitottság, ami Magyarországra is ráférne
Némi reflektorfényt viszont muszáj irányítanom egy olyan, idegenforgalmi pamfletekben nem nagyon hangsúlyozott helyszínre, ami markáns jellegével szinte azonnal a kedvenc berlini negyedünkké avanzsált, és mindenkinek, aki ide jön, duplán vésném az útitervébe - ez pedig a vibráló Friedrichshain-Kreuzberg.
Hogy itt járunk, azt onnan tudhatjuk biztosan, hogy a környező épületek színes graffitikkel vannak tele, hogy menő villák helyett anarchista-zöld punkok által lakott foglaltházakba botlunk, továbbá erkélyekről kilógatott kalózzászlókba és szabad ég alatti bulikba, és hogy fantasztikusan színes a népesség: a törökök, kendős arabok, feketék az utcakép szerves részei (és nem, nem kell félni tőlük, inkább ennki kell az előbbiek döner kebabjából, ami mellett messze elbújhat a magyar gyros). A bevándorlók ilyen szép száma, megjegyzem, Magyarországra is ráférne, mert ahogy azon a környéken nagyon hamar elkussoltak a primitív náci hangok, az itthon is igazán üdvös lenne.
Hajléktalanoknak ingyen
Ijesztőnek tűnik első hallásra? Akkor lágyítsunk egy kicsit a képen azzal, hogy itt is barátságosak ám az emberek, csakúgy, mint Berlin egészében. Egyes foglaltházak például arra vetemednek, hogy a hentesek, zöldségesek, éttermek által a nap végén kidobásra ítélt alapanyagokat összeszedik, hogy azokból ételeket készítsenek (ezt hívják VoKünek), egy-egy adaghoz annyi pénzért lehet hozzájutni, amennyit adakozni gondolunk - hajléktalanoknak pedig ingyen van a koszt. A közeli Görlitzerparkban délutánonként a fiatalok békésen ücsörögnek, söröznek, füveznek, frizbiznek, sőt, még nyílt színi Shakespeare-előadásról is épp lemaradtunk itt - ellenben ugyanezen a környéken este egy bárban óriási hangerővel csapódott mellénk egy francia csávó, amikor meghallotta, hogy magyarok vagyunk, és ő is nekiállt magyarul beszélni.
Berlin: példaérték
És itt nagyjából el is jutottam a kedvenc témámhoz, vagyis hogy miért éreztük magunkat Berlinben a kezdetektől fogva úgy, mintha mindig is itt éltünk volna, mintha nem is lennénk épp csak itt megforduló idegenek. Hát azért, mert példaértékű a hozzáállás, minden tekintetben. Érkezésünk felmálházott napján egy lány például értetlenkedő térképforgatásunkra odaugrott segíteni, és egészen a megállóig kísért, ahol fel kellett szállnunk a megfelelő villamosra. Amikor már lányos zavaromban közöltem vele, nem rabolnánk a drága idejét, annyit mondott: vizsgákra tanul, ez neki felüdülés.
És akkor ott vannak az autósok, akik sosem kapnak idegzsábát, meg a bringasávok, amik keresztbe-kasul szelik a várost. Ott van a buszos, aki rossz jeggyel és kávéval is felenged, amikor látja, hogy utazótáskákkal vagyunk, pedig az ilyesmi tilos volna. Ott van az ismeretlen, aki megdicséri a cipőnket. Ott van a félmeztelenül napozó nő a Tiergarten parkban. Ott van a bezárt, de lakosságnak átadott Tempelhof reptér. Ott van a tény, hogy lehet sörözni az utcán, ezért minden kisboltban ott lóg a sörnyitó. Ott van a reggelinél velünk szóba elegyedő kávézós, aki elmeséli, melyik a kedvenc bagelje. És ott van az is, hogy rossz kaja szinte nincs, még a metróban kapható fánk is enyhén gurmés. Az emberek meg egyszerűen jól néznek ki - jó rájuk nézni.
Berlin Németország fővárosa, de mintha Európáé is az lenne. Nem csak azért, mert a jólét itt mindenkinek kijár, hanem kicsit talán azért is, mert a németek nagyon akarnak törleszteni egyetlen őrült miatt. Mindenesetre Berlinből egy hét is kevésnek tűnt, míg utána Rómában három nap is sok volt - és ez mindent elmond.
