Na, ennek ugrojunk neki még egyszer.
A Kőszegi-hegység rengeteg túrázási lehetőséget tartogat számunkra akkor is, ha van uticélunk és akkor is, ha csak céltalanul csatangolunk a rengetegben. Bár nekem most éppen volt, hiszen egy népszerű túrázós appban néhány piktogram jelezte, hogy több barlang lapul meg a hegységben. Bár tudtam, hogy léteznek, eddig még nem kerestem fel őket: akkor most itt az idő.
A hegy tetejére kanyargós úton lehet kényelmesen feljutni. Persze rengeteg látnivaló vár ránk, ha lemondunk autónk kényelméről és gyalogosan vágunk neki a természetnek.
Utunk innen indul. Mellettünk kis csermely csordogál. Bár hideg van, most épp nem lógnak rajta jégcsapok, pedig az is pofás tud lenni.
Ez a kis meseház talán már évtizedek óta áll itt elhagyatottan. Évről évre több része omlik le. Hamarosan eltűnik. Aki elhalad mellette, kattint egy képet róla. Én is így teszek.
Az ösvényen felfelé haladva lombok nélkül is csodás a látvány, csak rá kell hangolódni, és észrevenni.
Útjelző kesztyű? Érdekes. Szomorú, hogy az ember mindenhol otthagyja kézjegyét a természetben.
Aztán gyökerek kusza sokaságába botlunk, ezek a természet avantgárd műremekei. Könnyű belefeledkezni a formákba és alakzatokba.
De nem csak a földön vannak érdekes dolgok. Fák ölelnek fákat. Mintha nem engednék kidőlni a másikat.
Egy kis tábla közli velem, hogy a nyíl irányában száz méterre találom a Szent kutat, vagyis a Szent Vid forrást. Itt már egy összedőlt házikó fogad. Nem sok jót sejtek.
Azért a házikó romjai mellett meglelem az éppen csordogáló forrást. Vegyes érzések kavarognak bennem. Na de nem ezért jöttem, irány tovább.
Hamarosan rá is találok a barlangokra, vagyis hivatalos nevén tárókra, mivel ezek mesterségesen fúrt grafitbánya-járatok voltak valamikor az ötvenes években. Az első nyílás csupán néhány méter mély.
A mellette lévő táró már izgalmasabbnak ígérkezik. Ahogy aláereszkedem a hegy gyomrába, szemem lassan hozzászokik a sötétséghez, ami keveredik a szerény lámpám fényével. A táró egyébként 20-30 méter mély csupán.
A fény megcsillan valamin. Mintha apró kristályok csüngenének a sziklákon. Közelebb érve már kirajzolódik a valóság. Lepkék sokasága bújik meg a kövek között. Testüket harmatgyöngyök borítják, egészen elképesztően csillognak a lámpafényében.
Becsületes nevén a vörös csipkésbagoly szerencsére még nem védett, és az egész Holarktikus régióban elterjedt lepke. Alapvetően éjszakai életmódot folytatnak, ám napközben melegebb, párás környezetbe húzódnak, mint ez a bányajárat.
A sötét aztán kitárul, megmutatkozik, és rájön az ember, hogy a kihaltnak hitt táró valójában tele van élettel. Például denevérek lógnak a fejünk felett. Magyarországon amúgy 28 denevérfaj él, és mind védett, ezért ne bántsuk őket.
Különböző pókok bújnak meg a repedésekben és gyöngyöző hálóik mögött.
kristályok csillannak meg a falakon és a mennyezetben.
Nem szabad mindig a legnagyobb, legszebb dolgokra koncentrálni túra közben, hiszen akkor nem biztos, hogy észrevesszük a körülöttünk elterülő világ apró szépségeit.
Bár alapból nem javaslom senkinek, hogy ilyen helyekre merészkedjen, fontos, hogy vigyázzunk ezekre az élőlényekre és ne bántsuk őket, bárhol futunk is össze velük. A hegységben egyébként vannak természetes barlangok is, de ez már egy másik túra lesz.