Budapesttől körülbelül négy órányi repülőútra található Baku, Azerbajdzsán fővárosa. A reptérről a város irányába tartó buszon barátnőmmel gyors ismeretséget kötöttünk egy fiatal azeri férfival, aki nagyon kedvesen megmutatta, hol kell átszállnunk a reptéri buszról a helyi metróra. Az átszállásnál azonban furcsa jelenségre lettem figyelmes. A fölénk magasodó grandiózus apartmanok mintha teljesen üresek lennének. Nem bírtam ki, és rákérdeztem. Megtudtam, hogy a teljes városnegyedet a 2015-ben megrendezett Európai Játékok nevet viselő atlétikai rendezvényre húzták fel. Kis utánanézés után beigazolódott a gyanúm: a gigaberuházás épületei azóta is üresen állnak. Európai Játékok… Üdv nekem Ázsiában - gondoltam magamban, miközben felszálltam a metró kalauz mellett a fülledt Piros Vonalra.
Autópálya szeli ketté
Amint feljöttünk a felszínre, éreztem, hogy nekem ez tetszeni fog. Mindenfelé grandiózus parkok, gyönyörűen karbantartott épületek, sehol egy szemét az utcán. Az óváros gyönyörűen megőrzött, dombos, zegzugos, tele hangulatos éttermekkel, kávézókkal és shisha bárokkal.
A baj csak az, hogy amint kiteszed a lábad a belváros szívének számító óriási alapterületű várból, egy sétálóutcát leszámítva egyből az M1-es bekötőútján találod magad. A legváratlanabb helyeken van többsávos autóút az óváros közepén, ráadásul az utcák többségét nem zebra köti össze, hanem többnyire működésképtelen mozgólépcsők terelik a gyalogosokat alagútrendszerekbe, hogy még csak véletlenül se lehessen egyben élvezni Baku gyönyörű belvárosának látványát. Megkockáztatom, hogy bakui látogatásom közel 10 százalékát a föld alatt töltöttem.
De még a várban is sokszor kerülgetni kell a parkoló, vagy éppen araszoló autókat, ami már tényleg szürreális élmény. Ezt tényleg úgy érdemes elképzelni, mintha a Vatikán ikonikus Szent Péter tere egy parkoló lenne. Persze meg lehet hallgatni a Pápa beszédét vasárnaponként, de mégis furcsa érzése támad az embernek, ha a közös Miatyánk közben valaki anyázva párhuzamosan parkol.
Aliyevisztán
A másik gyorsan szembeötlő sajátosság, hogy minden egy személyről van elnevezve, aki nem más, mint Heydar Aliyev, az ország korábbi elnöke és a jelenlegi diktátor apja.
Aliyev magas rangú KGB ügynök volt, majd az Első Párttitkár, végül a Szovjetunió szétesését követően egy katonai puccsal magához ragadta a “demokratikus” hatalmat 1993-ban. 2003-as haláláig egyszemélyben vezette az országot. Ma az ő nevét viseli a reptér, a régió legnagyobb mecsete, az ország legnagyobb kulturális központja, számos park, palota, egy zavarbaejtően nagy szobor, egy óriási sportkomplexum és az ország legnagyobb bekötőútja. A portréja pedig természetesen megtalálható az utolsó portaszobától egészen a reptér digitális kivetítőjéig mindenhol.
Ez már nem Nyugat
Az igazi meglepetés azonban akkor ért, amikor megszokásból megnyitottam a Nyugat.hu-t. Jó döntésnek bizonyult, hogy nem akartam Bakuból online dolgozni, ugyanis erre nem lett volna lehetőségem, a Nyugat ugyanis le van tiltva az országban. Kíváncsiságból megnéztem, hogy vannak-e más korlátozások is, és kiderült, hogy időről időre a Facebooktól az X-ig minden közösségimédiaszolgáltató elérhetetlen, ha a politikai helyzet ezt kívánja. Emellett gyakorlatilag nem léteznek az országon belül szabad szerkesztőségek, számos külföldi - így lapunk is - pedig feketelistán van.
Azerbajdzsán egyébként a világ egyik legkevésbé szabad országa. A Freedom House skáláján a maximális 100 pontból összesen 7-et ért el, amivel olyan országok mögé sorolódott, mint Üzbegisztán, Kína, vagy a polgárháborúban sínylődő Jemen. Összehasonlításképpen Magyarország jelenleg 65 ponton áll.
Az országban nincs ellenzék, szabad nyilvánosság, független média vagy civil szféra. A vallásos közösségeket, az aktivistákat, az újságírókat és a bloggereket megbélyegzik, üldözik és börtönbe zárják, ahol mindennaposak a kínzások.
És mégis jól éreztem magam
Furcsa érzés, hogy az ember pontosan tudja, hogy mi zajlik a felszín alatt, de mégis remekül érzi magát, hiszen a felszínen annyira jó a hangulat (kivéve amikor le vagyunk zavarva az aluljáróba), hogy valahogy mégsem zavarnak a kínzások és az elnyomás.
Az azeriek a legjobb arcok a világon. Szeretnek kiülni a parkokba, üdítőzni, rengeteget cigizni, jókat enni és élvezni az életet. Klasszikus kaukázusi néphez méltóan rendkívül vendégszeretőek és kedvesek, ráadásul a furcsa, szekularizált iszlám gyökereik miatt még a grúzoknál is segítőkészebbek.
A konyhájuk egészen fantasztikus, a Közel-Kelet és a Kaukázus ízeinek a házasítása remek fogásokat eredményez. Ráadásul nyugati szemmel minden észveszejtően olcsó, így lehet dúskálni a különböző fogások között. Külön kiemelném a Shaurma1 nevű helyi gyorséttermet. Szinte minden helyi ide jár, nagyon olcsón, nagyon finomat adnak, és ami a legfontosabb; egyszer sem rontotta el semmi a gyomromat, ami fontos szempont az ilyen utaknál.
A Kaukázus Dubaja
Baku legizgalmasabb oldala egyértelműen a város építészete. A 70-es évektől kezdődően, de főleg a rendszerváltástól egyedi koncepció szerint tervezik a város látképét: alkosson minél szélesebb kontrasztot az archaikus és a modern építészet. Emiatt Baku szabályosan roskadozik az izgalmasabbnál izgalmasabb építészeti megoldásoktól.
A Heydar Aliyev Központ szinte már-már Santiago Calatrava építész stílusát idézi, a Los Angelesre emlékeztető partszakaszon a Sydney Operaházra gyanúsan emlékeztető pláza kapott helyet, mellette pár méterrel arrébb áll a szintén különleges formájú Kárpit Múzeum, mindezek fölé pedig a Baku Lángok felhőkarcoló triumvirátusa magasodik, amely nagyon egyedi látképpel és hangulattal ruházza fel a várost.
Az igazán érdekes, hogy ellentétben mondjuk Tiranával, itt az óváros köré épített modern épületek nem lerombolják a város összhatását, sokkal inkább teljessé teszik azt. Látszik, hogy nem a vadkapitalizmus felhőkarocolósította el a belvárost, hanem gondosan megtervezett koncepció mentén alakították ki Baku jelenlegi arcképét.
Minden csak díszlet
A szomorú igazság viszont az, hogy amint kilépsz a belváros impozáns épületei közül, egyből az 1970-es éveket idéző Miskolcon találod magad. A külváros óriási panelrengetege inkább idézi Tiraszpolt, mint Dubajt. A lerohadó, toldozott-foltozott panelek közötti utakon alig van burkolat, a gyönyörűen gondozott parkokat felváltja a burjánzó dzsumbuj, az egyetlen, ami a belvárosból marad, az a rengeteg autó, csak itt már alagutak sincsenek, lehet őket kerülgetni a járdán.
A város patyomkin-jellegét mi sem adja vissza szemléletesebben, mint a régió legnagyobb mecsete, amely amellett, hogy természetesen nem valamelyik fontos vallásos figura, hanem a volt elnök nevét viseli, vasárnap délben zárva volt. Szerencsére a nagyon kedves alkalmazottak ennek ellenére is beengedtek minket, így volt lehetőségünk csak ketten megcsodálni az óriás mecsetet, ahol megmagyarázhatatlan módon keveredtek a síita és szunnita építészeti megoldások. Összességében a mecset olyan volt, mint kívülről; szép, de teljesen lelketlen.
Az ország kultúráját bemutatni hivatott Heydar Aliyev Centerrel kapcsolatban ugyanez volt a benyomásom. Sosem láttam izgalmasabb építészeti megoldásokat, mint az épületben. De maga a tartalom inkább volt megmosolyogtató, mint érdekes. Az egyetlen szórakoztató és informatív része a tradicionális azeri hangszereket bemutató terem volt, ahol nem csak megnézni, de meghallgatni is volt lehetőség a kiállított zenei szerszámokat. Ezt leszámítva még egy nem túl interaktív panel volt említésre méltó, amely propagandisztikusan végigkísérte Aliyev életútját. Ezeket leszámítva viszont érdemes felkészülni az olyan “műalkotásokra”, mint az óriási műanyag zöldségek és gyümölcsök, vagy az undorítóan giccses bohócportrék, amikkel egy egész termet megtöltöttek.
Érdemes ellátogatni
Mindezzel együtt kár lenne tagadni, hogy mi fergetegesen éreztük magunkat. Azerbajdzsán turistaként egy olcsó, barátságos és európai szemmel egzotikus ország. Külön ajánlom a Kaszpitengerben való strandolást, amit valamiért sehol sem hirdetnek, pedig a víz még ősszel is kellemes volt, és óriási hullámok vannak. Ráadásul megkapjuk a legvalódibb Azerbajdzsán-tapasztalatot: bármiféle kijelölt átkelőhely híján át kell futni egy négysávos autópályán.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
