Zenerajongókból városunkban sincs hiány. A lézerfejek és hangfelszedő tűk errefelé is izmosan amortizálódnak, de hogy mégis mitől, az már nem olyan egyértelmű. Merthogy kétségtelen, hogy egy ötvendarabos CD-kollekcióval rendelkező családanya szokatlan jelenség Magyarországon, ámde amint kiderül, hogy ennek minden egyes darabja Zámbóval kezdődik és Jimmyvel végződik, a meglepetés leghalványabb kifejezése sem hagyja el arcunkat. Mint ahogy akkor sem, amikor sokszáz felhevült tinit látunk esetlenül csápolni a teszkóvodkánál is mérgezőbb muzikális hulladékra. De hát ez van, nincs mit tenni: hozzászoktunk, hogy az esztétikai értékeket távolról sem ugató kisiparos zenészek viszik a prímet (és a profitot) magyarhonban, míg az arra érdemes művészek örülhetnek, ha egy részvétteljes vállveregetésben részesülnek...
Végül abban a hitben indultunk el feltérképezni a szombathelyiek lemezvásárlási szokásait, hogy esetleg mégsem igazolódik be a kollektív magyar ízlésficam elmélete. Első állomásként a helyi lemezeladás Mekkájának számító KO hanglemezboltba látogattunk el, ahol Balogh Zsolt válaszolt kérdéseinkre.
Sajnos hiába is tapogatóztunk pozitív irányba, szavaiból hamar kiderült: bizony itt is elsősorban a megkérdőjelezhető zenei értékekkel bíró (vagy ha nem akarok ilyen finom lenni, akkor egyszerűen csak SZEMÉT) hanghordozókat viszik az emberek. Az olaszos kivitelezésű Máriót, aki egyébként rézfánfütyülő helyett vidám harmonikájával robbantotta be magát a köztudatba, aztán a sebészi pontossággal kialakított imidzzsel rendelkező Romantikot, illetve a létező legszégyenletesebb magyar albumot, MC Haver és a Tekknő zenei förmedvényét. Ehhez képest döbbenetesnek is minősíthető az a tény, hogy a Depeche Mode-nak egyszer még sikerült is bekerülnie abba az élbolyba, ahol elsősorban nem a dobhártya-simogató hangzásvilág íze, hanem inkább a pénz szaga dominál.
A minőségi rétegzenék kedvelői pedig annak tudatában, hogy ma már 5000 forint alatt csak csodával határos módon lehet külföldi lemezhez hozzájutni, nagyritkán vásárolnak lemezboltban. Ők inkább annak az - egyébként széles kategóriának kis szeletkéjét képezik, ami az eladók, lemezkiadók és producerek átka: ezek pedig a másolók.
Elsősorban cédéírásról van szó, ami Szombathelyen is legalább annyira elterjedt tevékenység, mint az ország bármely pontján. Nagyon kevesen engedhetik ugyanis meg maguknak, hogy kedvenceikből hetente akár több eredeti példányt is beszerezzenek, ezért inkább az írható cédéket forgalmazó boltokat dézsmálják, mintsem oridzsinál albumokra költenének el hússzor akkora összegeket. És itt jön be a képbe a világméretű vitákat felkorbácsoló formátum, az mp3. Érdekes tendencia, de éppen a sajátos stílusok - techno, acid jazz, progresszív rock, drum & bass - kedvelői azok, akik előszeretettel töltögetik le ezeket a fájlokat, holott egyértelmű minőségveszteséggel kell számolni az mp3 esetében.
Az Antikvár Könyvesboltban inkább a kazetták kelendőek. Saját bevallásuk szerint éppen azért, mert az emberek valójában maguk is tudják: amit vettek, az nem más, mint tiszavirág életű haknizene, ami néhány hónap múlva valószínűleg a polc leghátsóbb zugában, rosszabb esetben a kukában landol.
A CD lemezek esetében viszont más a helyzet: van például egy jazz-ritkaságokra specializálódott törzsgárda, ők képesek akár megrendelés útján is megkaparintani az általuk vágyott albumot (persze a jazz esetében már nem beszélhetünk múló értékekről). Binger Lívia, az AZ Könyvesbolt eladója szerint ők egyfajta alternatívát képviselnek a KO-val szemben: itt ugyanis megtalálhatóak különböző gyermekkazetták és népzenék is, amelyekre szintén van fizetőképes kereslet - csakúgy, mint az olyan rock-matuzsálemekre, mint Chris Rea vagy a Bee Gees. Egyébként pedig itt is leginkább a médiából sulykolt kulimász ragadja magával a vásárlókat: Krisz Rudolf, Romantik és Linkin Park található az eladási toplistán. Tanulság márpedig nincs. A lényeg mindössze annyi, hogy ne feledjük el soha: amikor vásárolunk, voltaképpen a pénzünkkel szavazunk... és jobban tesszük, ha nem dőlünk be az ócska kampányoknak.
