Tavaly decemberben az utolsó jáki fazekas is befejezte az árusítást a szombathelyi piacon. Takács Lajos csendben, különösebb felhajtás nélkül végleg összepakolt. Családjában 1826 óta folyamatosan voltak jáki fazekasmesterek, apáról fiúra szállt a mesterség. Sorozatunk első részében a régmúltat próbáltuk összerakni. 
Az utolsó jáki fazekas is abbahagyta a piacozást Szombathelyen - 400 éves tradíciónak lett vége 2016. June 02. 15:39
Nincs könnyű dolgunk, tudományos igényességgel senki sem kutatta a témát, szakdolgozati szinten olvasni csak róla. Az egyik utolsó jáki fazekassal, Udvardi Balázzsal (aki műtárgyvédelmi asszisztensként a Savaria Múzeumban dolgozik), valamint a múzeum néprajzi osztályának vezetőjével, Horváth Sándorral próbáljuk összerakni a jáki hanyatlás éveit.
De milyen is volt a hagyományos jáki kerámia?
A jáki fazekasok mindig is elsősorban használati tárgyakat készítettek. Kedvelt volt a fröccsentett szétspriccelt máz, a domborműves díszítés, különböző mázakkal motívumokat nem igazán festettek. A tejesfazekak oldalára keresztet írtak: óvó-védő, rontásűző jelképként, az is jellemző volt, melyik család hogyan rakta fel. Nem köcsögöztek, tejesfazekat csináltak.
A legkülönlegesebb jáki edény egy céhkorsó, amit Angyal Józseftől őriz a Néprajzi Múzeum( a fazekas amúgy nem is tősgyökeres jáki). A fazekascéhkorsó – meséli Balázs, vizsga remekként készülhetett. Feljegyezték, mivel gyüttmentnek számított a a jáki fazekascéhben, idegenként 31 forintot kellett fizetnie a szokásos 25 forint helyett, de nem okozott neki gondot, egy éven belül két összegben kifizette. Ezen kívül jelenleg 4 db céhkorsót ismerünk, amelyek biztosan Jákon készültek.
Ajándéktárgyakkal is megpróbálkoznak
A 19. század közepéig még virágzik az jáki fazekasság, 50-60-an dolgoznak a céhben (2000 körüli lakosságszám mellett).
Az 1880-as évekig valóban sokan fazekaskodnak, de akkor már bajok vannak.
A szakma akkor kezdett hanyatlani – meséli Horváth Sándor - amikor az 1800-as években megjelent a konyhákban a sparherd, melegített vaslapon kezdtek el főzni. Addig, gondoljunk csak bele, még 1840-ben Bécsben is füstös konyhák voltak. Ezzel egy időben megjelentek a paraszti háztartásokban a zománcozott öntöttvas főzőedények, nem volt már tömeges igény a fazekasok termékeire.
Rövid ideig új mázakkal is próbálkoznak, megjelennek a színes fedőmázak.
1903 körül évenként még 30-40 ezer tejesfazék és 15-20 ezer db konyha- főzőedény készül. A huszadik századra elfogy a levegő a jáki fazekasok körül, 1906-ban Fábián már „csak” 17 fazekast számlál. Megszűnik az agyagból készült használati tárgyak mindennapi funkciója, átmennek csibeitatóba, virágcserépbe. Kitalálják a jákiak például a zöldségbujtatókat, ami mostanában nagy divat.
Az első világháború előtt, ahogy Fábián is lejegyezte, a környék akkor népszerű üdülőhelyére, Tarcsafürdőre a jákiak is számtalan ajándéktárgyat készítettek. A minőségről nem volt a néprajzkutatónak túl jó véleménye:
ahol némi olaj festésű ízléstelen virágcsokrot pingálva rá, mint „tárcsái emlék"-et árusították.
Menekülési útvonalnak tűnt, hogy 1896 és 1904 között Schulek Frigyes tervei alapján átépítették, majd országos szinten is felfedezték a jáki templomot. Beindult helyben is az ajándéktárgygyártás.
Az 1930-as években az „Én szülőföldem…” című honismereti tankönyvben még ha Vas megye és fazekasság, akkor nem az Őrséget, hanem Jákot hozzák fel, mert ahogy megjegyzik: „A mi gerencséreink híresek az egész megyében”. Ebben a tanulmányban Takács József mesél a szakmájáról. (Fábián Gyula feljegyzésében 1912-ben Takács József a jáki céhmester. Kétszeres céhmester volt, mert céhmestere volt a székesegyháznak, egyházfi-i teendőket végzett, és vezette a gerencsérek ügyes-bajos dolgait.)
A háború előtt a feljegyzések szerint már csak 6-an foglalkoztak fazekassággal.
1934-ben már tervezik, hogy a templom, mint látványosság, turisztikai célpont mellett legyen egy fazekasház, ahol be lehetne mutatni a hagyományokat és árulni lehetne a portékákat. Ezt azóta sem sikerült megvalósítani.
A harmincas években volt egy legendás jegyzője a falunak, Szakonyi Győző, aki annyira beleszerelmesedett a jáki fazekasságba, hogy maga is meg akar tanulni kerámiázni. Az ő közreműködésével 1934-ben szerveztek egy közös kiállítást is a jáki fazekasoknak, amiről egy fotó is készült. (Jól látszik rajta, a jáki fazekasok nem parasztemberek, hanem iparosok voltak, öltönyben, elegánsan, igaz otthon mezítláb ültek a korongra.)
Két mostohatestvér, Ják és az Őrség
Tény, hogy az 1900-as évek elején még nem tartották számon az őrségi fazekasságot. Adat sincs arról, milyen minőségű agyagot bányászhattak itt. A fontosabb felvevőpiacok, mint például Graz is, nagyon messze voltak. Az őrségi gerencsérek Zalát és Tolnát látták el termékekkel, szekéren járták a megyéket.
Bár az első fazekasokra, gerencsérekre utaló adatok a 14. századból származnak, a vasi fazekasság térképére az Őrség a Czugh-család révén a 19. század első harmadában került, sikeresen iparosították a fazekasságot, és létrehoztak egy üzemet. A két testvér János (1917−1993) és Dezső (1925−1995) 1950-ben nyolc fazekassal a termelőszövetkeze mellett „téli csoportot” alakított ki, majd egy év múlva a Háziipari Szövetkezetet hoztak létre, ahol harminc fazekasnak adtak munkát. 1953-ban megalapították a Magyarszombatfai Kerámiagyárat. A tervező, szervező üzemvezetői teendők közepette a családi műhelyükben megújították, országosan is ismertté tették a magyarszombatfai kerámiát. Az országban az elsők között kapták meg a Népi iparművész címet. 1964-ben a testvérek Tófejre költöztek. Itt megalapozták és irányították az alakuló zalai kerámiaüzemet.
Jákon is volt hasonló kezdeményezés – de nem sokáig működött az üzem
Ahogy Udvardi Balázs hallomásból tudja, Jákon is működött a 60-as 70-es években, rövid ideig fazekas-üzem, ahol tömegben próbáltak eladható iparművészeti tárgyakat készíteni. Megpróbálkoztak egy régi hagyomány újjáélesztésével, virágcserepek, dréncsövek mellett modern kerámiákkal, vázák készítésével próbálkoztak, több-kevesebb sikerrel.
A vég
A legutolsó időkben, az 60-as évektől már csak hárman osztoztak jákiak a piacon. Tóth Ferenc vitte a Fő téren az idegenforgalmat, díszes iparművészeti tárgyakat készített. Takács Lajos már akkor piacozott. A harmadik tradicionális nagy család Jákon a Némethék voltak: ők a virágcserépre álltak rá. Akkoriban a Kertész TSZ nagy mennyiségben vette meg ezeket. Némethék kitalálták, hogy présgépekkel hogyan lehet agyagból tömegesen virágcserepeket készíteni.
Ahogy Udvardi Balázs meséli, Némethék évtizedek óta nem foglalkoznak már a mesterséggel, Tóth Ferenc családjában sem vitte senki tovább a hagyományokat. Takács Lajos bácsi pedig pár hónapja végleg abbahagyta a piaci árulást. Visszavonult.
A legutolsó, aki ismeri a jáki mesterség fortélyait
Udvardi Balázs nem származik fazekascsaládból, de famíliája 1770 óta jáki. Meséli, mindig szerette a történelmet, általános iskolában indult egy versenyen, bejutott a megyei második fordulóba, ahol a templom története után új témát kellett választania.
Szülei ötletére talált rá a témára, a jáki fazekasság történetére. Emiatt járt először Takács Lajos műhelyében, akitől még gyerekként elleshette a fogásokat. Bár Lajos bácsi, meséli Balázs, zárkózott természetű ember, nem igazán vágyott arra, hogy valaki ott legyen a lába alatt, őt befogadta:
Mécseseket is csináltunk, és hamutálcákat, a kemence melletti cölöpkorongon is dolgozhattam. Emlékszem, hogy csodáltam, ahogy Lajos bácsi pár célirányos mozdulattal felhúzta a korongon a méretes virágcserepet. Megtiszteltetésként pakolhattam kifelé az ép csak meghűlt cserepet.
Balázs aztán az Őrségben Vörös Péternél tanulta tovább a mesterséget.
Az egyik legrégebbi agyagedény is Balázsnak köszönhetően vált ismerté, 1753-as keltezéssel, ő vette le az általános iskola szekrényéről:
Gyerekkorunkban ott fociztunk mellette, ott porosodott a szekrény tetején.
A Helytörténeti Múzeum kiállításának készítésekor Hajmási Erika régész munkáját segítve kereste elő a sokszor már elfeledett tárgyakat, melyeket annak idején Csenár Márton iskolaigazgató gyűjtött össze, még a háború előtt az utókornak. Feltehetően többek között az igazgató úrnak köszönhetően maradt meg a fazekascéhkönyv és az 1753-as takács céhkorsó is, mely a céhládával porosodva várta, hogy újra felfedezzék.
Így érnek össze a szálak
A történethez hozzátartozik, azon ritka téma ez, amiben nem csak újságíróként vagyok érintett. Lassan huszonöt éve foglalkoztat a kerámiázás, én az őrségi-zalai vonalból indultam. Zalaegerszegen a 90-es években a cikkben említett Czúgh Dezsőnél és Németh Tamásnál (Németh János iparművész fiatalon elhunyt fiánál) kezdtem el fazekaskodni. Jákhoz annyi közöm van, hogy családommal évtizedek óta ott élünk, és a helyi általános iskolában lassan tizenöt éve kerámia szakkörön gyerekekkel próbálom megszerettetni ezt a sokszáz-éves gyönyörű hagyományt. (Pais-H. Szilvia)
1. rész: Az utolsó jáki fazekas is abbahagyta a piacozást Szombathelyen - 400 éves tradíciónak lett vége - ITT
