Magasröptű műfallosz és zombikus asztaltáncoltatás – akcióban a PUK csoport

A szüntelenül újdonságvarázsok után kutató, hullamerev sablonoktól lehetőleg minél távolabbi koordinátákba helyezkedő, a történéseket a tágranyílt érzékszervek figyelőállásából pásztázó szombathelyiek egy része teljes joggal nevezi lakóhelyét szellemvárosnak. Hogy a logikai alapokon nyugvó gondolkodás olykor mennyire nem képes megválaszolni akár a legegyszerűbb kérdéseket, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a városatyák által előszeretttel hangoztatott nyugati határ-közeliség vélt előnyei máig megmaradtak a zsenge illúziók tápanyagszegény talaján. Legalábbis ami a fiatalok egyes szubkultúráit illeti, hiszen a plázábaszokott lelkiszegények pénzcsörgése hamar elnyomja az egyéni hangokat.

Tucatnyian próbálkoztak már városunkban a klasszikus értelemben vett underground létformák összefogásával, legfőképpen a minőségi zene eszközével. Ám hiába a túlcsorduló lelkesedés, e kísérletek az anyagi mozgatórugók vezérlésének nyomán egytől-egyig elvéreztek (épp a napokban mondott nemet a DJ-s megmozdulásokra egy olyan földalatti teázó is, ahová éppen ez vonzotta az ifjúságot). Ámbátor létezik egy csoportosulás, amit — talán folytonos helyszínváltoztatásai, talán a különféle művészeti ágak váltakoztatása, illetve egymásba csorgatása miatt — két év alatt sem bírt maga alá gyűrni a kreativistákat láthatatlan kezével mindenáron agyonpofozni igyekvő fogyasztói társadalom. Ők a PUK formáció tagjai, Purlitzer-, Grammy-, és vérdíj nélküli buzgó amatőrök, akiknek célja nem más, mint gondolatok foganatosítása az arra fogékonyakban.

Miközben a kétfős szereplőgárda szesztáncot járt egy mágikus viszkisüvegért

Csütörtök este nyolc felé közeledve már nemcsakhogy megteltek a Havanna Klub széksorai, de többen állni kényszerültek a boltívek védőszárnya alatt. Bulikból ismerős régi ábrázatok, érdeklődő középkorúak, humánvénájú főiskolások egyaránt jegyezték magukat a nézők mezőnyében. Aztán mindenféle függönygördülés nélkül kezdett intrójába Hegedűs Adrián, hogy aztán Poprócsi Barnabás költeménye után nekiveselkedhessenek a pukkasztó mamlaszoperának, Dzsó és Méri észveszejtő kálváriájának. A négyszavas szókincssel zsonglőrködő dialógust a szűkös angoltudással rendelkezők kedvéért rigóuccát megszégyenítő fordításban feliratozták, miközben a kétfős szereplőgárda szesztáncot járt egy mágikus viszkisüvegért. Később közérthető utalásként feltűnt a színen egy körbeadott pipa, de szürreálba csúszó festőmaszkos idővisszatekerést, közönség soraiban való plasztikpénisz-landolást, és némi társadalomkritikát is kaptunk jól.

Április közepén pedig újra lesújtanak…

Az előadás előtt szétosztott programlap olvasata szerint mindezt elpuhult fiataloknak, faji előítéleteknek, haszonleső bártulajdonosoknak, demagóg politikusoknak, sorsukba beletörődő embereknek, uniformizált életformának, a prüdériának és a sznob elit tagjainak, illetve még megannyi arra érdemes jelenség orcájába kívánják vágni... Noha ezek reptezentánsai ott és akkor bizonyára nem csücsültek a székekben. Pedig felért volna számukra egy grátisz szaunával: hisz a pukkancs hölgyek és urak néhol talán még botladoznak (pedig menetelnek előre rendesen), másutt egy picinykét álmosítóak (pedig éber gondolatokat adnak közre), a csütörtök este summája számomra mégiscsak a következő: a szorgalmas aktivisták az eseti „félszegség” ellenére az „egész helység kalapácsai” voltak. Április közepén pedig ismét lesújtanak, Kömlődi Ferenc cyberesztéta és Mesterházy Ákos breakbeat-zsoké társaságában... Kíváncsian várjuk!