A döntő mindent vitt!
A tehetségkutatót ugyan nézettségi versenyben két hete helyből agyonvágta
a Sztárbox, a döntő azonban szerkesztőt, producert megnyugtatva mindent vitt.
Kicsit unalmas volt kritikusabbak szerint majdnem nézhetetlen, engem például a
Jégszív című V-Moto-Rock-klasszikusnál kellett felmosdatni -, de mindent egybevetve:
a kedves, enyhén fogyatékosnak tűnő, nem nélküli, űrből idepottyant Palcsó Tamás
és a permanens mosolyú, mindig természetes Caramel párosa sokkal szerethetőbb volt az
idén, mint tavaly a nagymama-imázsú Tóth Vera és a hiszteroid Oláh Ibolya kettőse.
Hogyan égessük be az énekléssel próbálkozó tiniket?
A dalok ugyanolyan unalmasak, a kísérő playbackzenekar a tavalyi leépített
változata, Pierrot és munkatársai továbbra is rosszul választják ki az előadók
egyéniségéhez egyáltalán nem illő dalokat, Lakatos Márk penetráns és előnytelen
ruhákat talált a Hogyan égessük be az énekléssel próbálkozó tiniket?
exhibicionista projektjéhez, ám például a döntő némely pillanata színvonalasra,
vagy ahogy mondani szokás: európaira sikeredett.
Egyébként a Megasztártól remélni a hazai hogy is mondják? könnyűzene
fellendülését közönséges csúsztatás, mert a magyar popkultúra egy jól
behatárolható szegmense ugyan fejlődik, az viszont nem más, mint a TV2 emelt díjú
sms-biznisze. Amúgy az adó jó példával járt elől a hernyózabáló, patkányok
közé fekvős, szappanoperák kiskorú hőseit levetkőztető kereskedelmi médiának, de
ezért ne kelljen még gratulálnunk is.
A televízió úgy, ahogy van, zusammen lassan nézhetetlen, s a kismellű nők kontra nagymellű nők versenyét meghirdető Csaó Darwin és a korábban szebb időket megélt ex-sztároknak butaságot és hajdúszoboszlói hétvégét osztogató borzalmas Névshowr-hoz képest a Megasztár valóban igényes kulturális műsor. A kérdés most már csak az, hogy ez lenne az elvárható színvonal s a műsor, amire oly büszkék a nívótlanságot és egymás virtuális (meg valóságos) összeverését kultiváló adómegmondók? Egy aranyos, de azért - biztos ami biztos alapon - előre beprogramozott, minden ízében kiszámított kvázi-kimittud?
A többi néma csönd
Már tavaly is így volt, most is így lett: a műsort néhány tehetséges srác
és lány mentette meg. Noha Presser Gábor egyértelműen hülyeséget mondott, amikor
Gál Csaba kiejtését azzal indokolta, hogy aszongya: Boogie-t bárhol ledobnák
Európában, akkor sikeres előadóként állna fel. Mert ez nem igaz. Ezek a gyerekek
egyelőre bizonytalanul állnak a saját lábukon, karizmával többük, saját
ötletekkel csak kevesen rendelkeznek. Ezek közül az egyik éppen Boogie, aztán a
korábban kiesett Bartók Eszter, vagy éppen a győztes Caramel. A többi néma csönd,
operettszínészi tehetségeket láttunk, zenés színház még kisülhet belőle, jaj.
Nem enged beledumálni
De a legjobb hír mindenképpen az alábbi: a korábbi nagyképű nyilatkozatok
után ugyanis amit egyenesen a zsűri tagjainak céloztak a kiesettek, nem kevés
sértődöttséggel a hangjukban most a győztes Caramel minden nagyképűség
nélkül mondta ki: márpedig olyan lemezt csinál, amilyent akar, s nem dolgozik együtt
Pierrot-val, mert nem illenek össze. Ez a beszéd: megnyerte a versenyt, majd
megcsinálja a lemezét, és kész. Kicsi rá az esély, de drukkolok neki: csinálhatna
mondjuk egy friss, energikus albumot csinál, amely elkerüli a roma-pop Emiliós
túlzásait, nem dolgozik ezeréves jazzistákkal, mint Tóth Veronika, nem csinál olyan
korszerűtlen old-rock-lemezt, mint Oláh Ibolya, és nem is veszíti el a
szerénységét, mint Gáspár Laci.
Rajta áll, hogy megcsinálja a tutit. Úgy, hogy közben nem enged beledumálni senkit sem.
