Old Boy – „Bosszút állsz, vagy megkeresed az igazságot”

Nagyon tudjuk szeretni, ha adott filmben van nekünk a főhős, ugye, aki mellé lélekben emberesen odaállhatunk: megbicsaklásai után észrevétlenül összekacsinthatunk vele, hiszen tudjuk előre, győzelme egyúttal a mi diadalunk is lészen majd. De vajon tudunk-e szeretni egy vérfürdőnyi bosszúra ácsingózó szörnyalakot, aki a „nevess és a világ veled neved, sírj és egyedül sírsz” frázisnak megfelelően csak egy túlvilági vigyort hajlandó meghasonlottságtól beesett arcára engedni, egyébként pedig egy szép szál kalapáccsal zúz porrá jó sok csontot?

Márpedig a sztori központi alakja, Oh Dae-Su amúgy sem az imádnivaló koreai mintapolgár benyomásával indít: a lánya születésnapjára vásárolt angyalszárnyakkal lármázik ittasan egy rendőrőrsön, s több kísérletet is tesz vizelési ingerének kielégítésére az őrszoba sarkában. Egyik pillanatról a másikra azonban egy vadidegen, közepes komfort-fokozatú szobában ébred fel, aminek valaha volt ablakának helyét egy kedélyesen rémisztő, odavetített szélmalmos állókép foglalja el, a tömör és feltéphetetlen vasajtó pedig hamar tudomására hozza, hogy bizony be van zárva jól. Ekkor még nem sejti, hogy tizenöt évre.

Fogalma sincs, ki és miért börtönözte be (azért nekiáll haragosai neveit egy börtönnaplóba összegyűjteni), helyzetének vészterhes kérdőjeleit pedig csak hatványozza a tény, hogy esténként altatógázzal ringatják álomba, és reggelre lenyírt hajjal, tiszta ruhában ébred. Ó igen, és még ki is takarítottak neki. Hogy ki vagy kik, azt nem tudni; külvilággal való egyedüli kapcsolata is csak egy televízió. Egy év elteltével innen néz vele szembe tulajdon feleségének arcképe: szeretett asszonyát meggyilkolták, és a helyszínen talált vérminta alapján ő maga az elsőszámú gyanúsított. Öklein kisvártatva elkopnak a bütykök, ahogy a szoba betonfalán edzi magát…

Aztán egyszercsak egy lakóház fűvel beültetett tetején ébred márkás öltönyben, és még aznap este egy koldus mobiltelefont és kötegpénzt nyom a kezébe, mondván, eszébe ne jusson kérdeznie bármiről. Titokzatos fogvatartója észrevétlenül taszigálja a másfél évtizednyi halmozott haragtól megfeszülő, és időközben egy szakácslány védőszárnyai alá került Dae-Su-t a megoldás felé, ami azonban mégsem végződhet leszámolással — azaz hősünk tervének megfelelően a célpont puszta kézzel széttépésével, majd a testdarabok jóízű elfogyasztásával. Ha ugyanis így tesz, soha nem derül fény arra, mivel érdemelte ki a szabadságától való megfosztottságot…

A paradox helyzet-tragikum átvitelét a rendező a képi eszközökhöz való mesteri hozzányúlással viszi tökélyre: majdhogynem költői beállítások egész sorozata vonul végig a filmen, megjelenik a szájsarokba kiülő mosollyal kettéosztott képernyő a’la Tarantino, és mozgóképtanulmányokba illő az a jelenet is, amint egy utcai verekedés belassult képsorokba passzintott kezdeti elmélkedéséből („vajon használható-e a tizenöt év gyakorlat?”) az első ökölcsapásra ziháló kézikamerára vált Park Chan-wook. A hatásos színgyakorlat úgyszintén hozzátesz a kultfilm-státuszhoz.

Egyetlen nagy hátránya azért van a filmnek. Jelesül, hogy csak egyszer nézhető, bár akkor magasfeszültségben; másodszorra, ha mondjuk a zavarosabb mozzanatokat akarjuk a helyükre rakni, a kerek egészet már kéztördelés-körömrágás híján is tudjuk élvezni. Ekkorra gyakorlatilag már kiherélődött számunkra a film, hiszen tisztába jöttünk a végkifejlettel, márpedig az egész dramaturgia szinte kizárólag ennek kiélezett előkészítésére pályázik. Mégis azt kell mondjam, magasan kiérdemelhette a Cannes-i zsűri nagydíját egy évvel ezelőtt, és nem csak a pozitív rendezői ámokfutás, de Choi Min-sik rideg és impresszív alakítása miatt is. Életidegen rettegésre vágyóknak melegen ajánlott. Ha már a sushi-t hideg kezek készítik...